Ritka műfajú hazai kiadvány jelent meg a közelmúltban a szerző magánkiadásában. Számomra legalábbis ritkaságba megy, hogy kortárs „író” elmondja az életét, mindenkinek. Ez a négyszáz oldalas könyv mégsem csak életrajz.
Lehetne mondani tanulmánykötetnek is, hazai magyar történelemkönyvnek, hogy: íme az elmúlt nyolcvan év kisebbségi sorsának szinte minden stációja benne van a szerző nyitott életében.
„Ez a könyv sikoly, mégpedig égbekiáltó sikoly, olyan egyenes gerincű felvidéki kisebbségi magyar segélykérő sikolya, melyet soha nem halott meg, ma sem akar meghallani a nagyvilág” – írja Salamon Ferenc székelyföldi tanár, a könyv méltatója.
Dr. Fóthy János, a szerző hivatását tekintve állatorvos, író, mindennapjaiban pedig a felvidéki sorsot „örökölt” mindenes, aki a népéért, nemzetéért, hitéért mindig és mindenütt ott tett, ahol éppen szükség volt rá. Tipikus felvidéki értelmiségi, akit úgy sodort a sors, hogy ahol nemcsak reprezentálni kellett, (ezt a legkevésbé), de tenni, vállalni, cselekedni, szervezni kellett, mindenütt helytállt. Akár a politikai életben (két évig volt országgyűlési képviselő), vagy a Csemadok járási tisztségében a Dunaszerdahelyi járásban, az MVSZ tevékenységében is része és feladata volt a rendszerváltás idején, de kivette részét a szlovák–magyar sorsközösség gyötrelmes harcaiból, s ott volt az autonómia kezdeményezőinek táborában, valamint évtizedekig a komáromi imanapok főszervezői között is. S mindezt vállalta, tette felelősségteljes állatorvosi munkája mellett.
Az életének tanúságtétele is e könyv, melyben mindenekről számot ad nyíltan, őszintén, s olykor eddig ismeretlen helyzeteket, politikai fogásokat is feltár, melyek talán a jelen vagy jövő generáció számára is érdekesek lehetnek.
Könyve első részében a második világháború utáni magyar sors tragédiáit idézi fel, mint örökké fájó sebeket. Felidézi diákéveit, mi mindennel kellett az ötvenes évek diákjainak megküzdenie. Majd kitér az egyetemi tanulmányaira, s az 1974–1979 évi afrikai naplójegyzeteit is közli, ahol már az orvosi gyakorlat legnehezebb korszakait éli meg. Betekintést nyújt egy elmaradott világ megélhetési körülményeibe, ahogy ezt egy európai magyar megélhette.
A hazatérésen és a közéleti szerepein keresztül újra járja a kisebbségi lét kálváriáit. Mindezek mellett társadalmi szerepei által is megismeri a Kárpát-medence magyarjainak életterét, hasonló sorstragédiáját. S mint örök utazó, élete delén összesen negyven országban jár, ismerkedik a világban élő magyarokkal, de van, hogy tolmácsként kíséri el a somorjai Csali néptánccsoportot franciaországi vendégszereplésre.
Ezen olvasmányos fejezeteken kívül vannak megdöbbentő részei is a könyvnek, ahol feltárja pl. a harminc évvel ezelőtti egyetlen és felejthetetlen komáromi nagygyűlés részletes előkészületeit, valós terveit, s azt, hogy hol, mikor, miért „hibáztunk”.
Az „Autonómia: megoldás vagy provokáció?” című fejezet több mint húsz oldalon tárja fel a ma még mindig nem ismert hátteret, és említi a háttérben dolgozó politikusokat, akiknek »jóvoltából« nem valósult meg a felvidéki magyarság álma, terve. Ebben a címben olyan címek szerepelnek, mint Az asszimiláció avagy a csendes népirtás?, Pusztító önfeladás, A megosztottság, A betelepítés, A felvidéki magyar média, hogy csak a leginkább figyelemre méltó rovatokat említsem. Azért is érdemes az ifjabb nemzedéknek ebben a részben is tájékozódnia az akkor történtekről, mert 2024. január 8-án, a harmincadik évfordulón megemlékezést tartanak Komáromban. Sajnos már az egykori résztvevőkből, szervezőkből, politikusokból többen nincsenek köztünk (pl. a legilletékesebb Duray Miklós), akik már nem tudnak számot adni az akkor történelmet, sorfordulót adó lehetőségről, és azok megakadályozásáról. Ezért is érdemes Fóthy János könyvét kézbe venni, s e szakaszt elolvasni. A szerző feltárja mindennek a kornak az előzményeit, történelmi eseményeit.
A szerző könyve a szlovák–magyar sorsközösségen kívül nem hagyja ki szülőföldje, a Garam menti kis falu, Oroszka évszázadait sem, ahová halála után visszatér.
S a könyv epilógusában így fogalmaz az utókornak, a jövőbe tekintve:
Kisebbségi sorsunk ellenére is múltunk biztatóan tekint ránk, és arra tanít bennünket, hogy az eltelt ezer év nem az enyészet őre, hanem egy tragikus sorsú nép élni akarásának ragyogó példája. Arra tanít, hogy az elmúlt száz év megpróbáltatásainak ellenére is csak a szlovák–magyar megbékélés lehet a két nemzet jövőjének biztos záloga.
A magyarság szakrális nemzet. Ha nem fentről kapnánk védettséget, akkor már nem lenne magyar a világon. Nemcsak múltunk volt, nemcsak jelenünk van, hanem lesz jövőnk is! Le kell vetni a gyászruhát, abba kell hagyni a siránkozást, mert az Ige azt üzeni: „A lecsonkított fának is kinő az ága, ha Istenbe vetjük reménységünket.”
Imádkozzunk és reménykedjünk, hiszen él még a magyarok Istene!
A könyv beszerezhető a szerzőnél.
(Dániel Erzsébet/Felvidék.ma)
