A Csemadok Országos Elnöksége 2023-ban második alkalommal hirdette meg esszéíró pályázatát. Több olyan esszé is született, melyek valódi tudományos igényességgel íródtak – értékelte az esszéket Kiss Beáta, a Csemadok szórványokért felelős elnökségi tagja. Ezek közé tartozik Mente Róbert, a barsi egyházmegye világi főjegyzőjének, a pozbai gondnoknak írása is, amely különdíjas lett, s melyet Füst Milán gondolatai ihlettek:
„Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok
S azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy láthatatlan lángolás
Teremté meg e nagy világot s benned az lobog. Mert néked is van lángod:
Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked!“ ( Füst Milán)
„Örökre emlékezetes lesz az igaz.” (Zsoltárok 112,6)
„Krisztusé legyen a szívünk és a hazáé az életünk!” – egy igaz lelkész emlékére
Nemzeti ünnepünk alkalmából a lelkünk is ünneplőbe öltözik! Minden magyar érzésű ember megemlékezik azokról, akiknek helytállásuk előbbrehozta az osztrák járom felszámolását.
Templomainkban is megtartjuk ünnepi istentiszteleteinket, verssel és énekkel gazdagítva alkalmunkat. Vannak gyülekezetek, amelyek számára ez a nap egy kicsit többet jelent, hiszen akarva vagy akaratlanul a hősies honvédek és huszárok közé keveredtek falvaink, gyülekezeteink tagjaiból is. Így volt ez lelkészeinkkel is, hiszen abban a zavaros időkben nagyon könnyen a történések középpontjába került az emberfia.
Így hordozta néhai Kiss Károly lelkipásztor is magyarságának keresztjét. Becsületes életútja messze túlmutat a lelkészi szolgálaton! A barsi egyházmegyében főként Pozbán és Peszeken szolgált.
Kiss Károly Garam-kiss-sarlóban született 1799. október 21-én. Pozbai beszállásolása 1831. március 9-én volt. Hitvese Seres Éva a garamszentgyörgyi lelkész, Seres Ferenc leánya.
Pozbai szolgálata alatt 6 gyermekük volt keresztelve a pozbai templomban. Lotti, Karolina, Matild – aki Patay Károly esperes úr édesanyja, (Szentkúti) Kiss Károly, Lajos, Sándor.
1843. március 31-én a 9 éves Karolina lányuktól el kellett búcsúzni a pozbai temetőben. Abban az évben a pozbai anyaegyház négy gyülekezetében 65 temetés volt! A himlő szedte az áldozatait, főként a fiatalok körében…
Lelkészünk jól olvasható írása sok információval lát el minket. Fia, Szentkúti Kiss Károly ezt írja róla: „A társaséletet kedvelő, élénk, szellemes ember volt. Nagyon jó vendéglátó házigazda, a környék minden papja felkereste, néha 7-8 kocsi állt az udvaron. Feleségét Bokorkának becézte.”
Kiss Károly a pozbai anyaegyház szolgálatában 13 évet volt. Ezt követően Peszekre helyezték át.
A peszeki parókia egyfajta szervezkedési hely lett a közelgő 1848/49-es eseményekre.
A környékbeli lelkészek, tanítók, orvosok állandó vendégek voltak. Esténként heves vitatkozások folytak. Felesége nemzeti színű ruhákat varrt a gyermekeknek. Az iskolában hazafias verseket és harci dalokat tanítottak a lelkes ifjúságnak.
Néhány nappal a nagysallói események előtt Peszeket vörösnadrágos Hunyadi huszárok özönlötték el. Egészen az Alföldről jöttek Görgey hívására. Elszállásolták őket. A házfalakra vörös krétával felírták hova, hány ember és ló van beszállásolva. A parókia falára ez került: Perlaki Béla őrnagy. Egy nagybajuszú, ragyavert, fekete ember volt. Másnap újabb, másféle katonák jöttek, többnyire gyalogosan.
Az 1849. április 19-én nagy dörgéseket lehetett hallani. „Most nagy harc van Sallónál! Görgey veri a németet!” – mondták az öregek. A csata másnapján Göbel Gerzson fegyverneki lelkésszel elmentek megnézni a csata színhelyét, élményeit fia, Sz. Kiss Károly vetette papírra jó 60 év elmúltával Nagyigmándon.
A forradalom elbukása után kitört a kolera. Rövid időn belül elhunyt Kiss Károly anyósa és Lotti nevű lányuk is.
Az egyik őszi estén orosz katonák jelentek meg a parókián. A peszeki parókiát feldúlták, a Kossuth bankókat elégették. Főként azt a nemzeti érzelmű igehirdetését keresték, melyet felolvasott a templomban. Az írást nem találták meg, viszont Kiss Károlyt letartóztatták forradalmi szervezkedésért – a fegyverneki és a kisölvedi lelkészekkel együtt.
Mint utóbb kiderült, Okolicsányi Károly, peszeki lakos árulta el őket, akitől lelkészünk egy kisebb birtokot vásárolt azelőtt. A vád az volt, hogy a szószékről felolvasták a függetlenségi nyilatkozatot. Pozsonyba vitték őket.
A komáromi erőd feladásával ért véget a magyar forradalom és szabadságharc. Kegyetlen megtorlások, kínzások, besúgások, árulások és halálos ítéletek százai követték a magyar forradalom leverését. Gyászba borult Magyarország…
Pozsonyban Haynau minden tárgyalás nélkül a pozsonyi vár árkában rendre lövetett főbe naponta 15-20 foglyot az elfogott forradalmárok közül.
Kiss Károly felesége – a tergenyei lelkésznőre hagyva gyermekeit – felutazott Pozsonyba, hogy megpróbálja megmenteni férjét. Jött-ment ügyvédekhez, urakhoz. A lelkész csupán hónapok múlva szabadulhatott, s mikor hazatért, a gyermekei alig ismertek rá. Az akkor 48 éves Kiss Károly egy megőszült, mogorva öregember lett. Szabadulása azért történt, mert Haynau vérengzései miatt kegyvesztett lett a bécsi udvarban, és felmentették a tisztségéből. Ezért ő bosszúból minden magyar foglyot elengedett. Így menekült meg lelkészünk a biztos haláltól.
A család vagyona viszont a semmivé lett. Az áruló Okolicsányi Károly visszaperelte a birtokot.
A peszeki parókián éltek tovább. Károly fiukat 1853-ban adta be a selmeci gimnáziumba. A fiúcskát szekéren szállította az apa Selmecre. Mire hazaért, Lajos fiát, ki a komáromi gimnáziumba készült, már eltemették.
1865. augusztus 20-án hunyt el, 65 éves korában, „roppant szenvedések közt” tífuszban. Valószínű, hogy a felesége is tífuszban halt meg, aki 83 évet élt.
Azonban a Garam völgyében az emberek nem felejtették el az eseményeket. Esténként a magyar anyák vágtázó huszárokról meséltek gyerekeiknek, az öregek régi csaták képét elevenítették fel, az édesapák pedig magyarságra nevelték gyermekeiket. Csakis így maradhatott fel 1848 üzenete. Valamint úgy, hogy volt kinek meséljenek, akinek tovább adják a történeteket. Ha nem is fegyverrel, de tudással és emlékezettel tovább dacoltak az osztrák kétfejű sas ellen.
Ennyi év eltelte után Szentkúti soraira való visszaemlékezésünk is bizonyítja a zsoltáros szavait, miszerint: „Örökre emlékezetes lesz az igaz.” (112,6)
Természetesen szép dolog a történelmi visszaemlékezés. De ne a múltról, illetve ne csak a múltról beszéljünk, hanem a jelenről is, mi több, mindnyájunk jövőjéről!
A XIX. század nagy nemzedékének elhivatottsága, hazaszeretete, tettereje olyan példa talán, ami erőt adhat a saját jövőnkhöz. Most ennek a jövőnek a határán állunk.
A következő hónapok, a következő évek sorsfordítók lesznek a magyarság életében.
A tét, sikerül-e megállítanunk a beolvadást, fogyást! Sikerül-e új irányt adnunk a magyar fejlődésnek? Lesz-e bennünk, magyarokban elég hit, kitartás és erő; és lesz-e kellő bölcsesség ahhoz, hogy felneveljünk egy olyan nemzedéket, amely örömmel tűzi ki a kokárdát ünnepünkön és jön a templomba? Hívogatjuk-e majd fiainkat, unokáinkat közösségünkbe, hogy közösen hajtsunk fejet azok emlékei előtt, akik kiharcolták nemzetünk függetlenségét? Vagy hagyjuk beolvadni őket egy nagy közös egységbe, ahol nem számít honnan jöttél, ki vagy, hová tartasz, majd ők megmondják merre menj, csak dolgozz, a többit bízd rájuk…
Pontosan az ilyen irányzat ellen emelték fel hangjukat Petőfiék!
200 ezer újonc fogott fegyvert Kossuth július 11-ei beszéde után.
A hatalmas osztrák túlerő sem törte meg a szabadságukért harcolók hitét! A hitük vitte őket előre a tavaszi hadjáraton. Sorra jöttek a győztes ütközetek: Pákozd, Piski, Kápolna, Nagyszeben, Hatvan, Tápióbicske, Isaszeg, Vác, Nagysalló, Komárom. Nem volt szeglete a Kárpát-medencének, ahol ne folytak volna kisebb-nagyobb harcok. Sokan már-már a végső győzelmet is látni vélték. Győzelemmámorban égett az ország, a nemzet!
A császárság megijedt. Mi lesz? Függetlenség? A császárság elveszíti a magyar területeket? Lehetetlen! Hiszen a legértékesebb területe a birodalomnak a Kárpát-medence! A mindössze 18 éves Ferenc József biztosra akart menni. A birodalom egy még nagyobb birodalmat hívott segítségül.
Az orosz hadak hatalmas túlerejével szemben a magyar honvédsereg ereje lassan fogyott. Győr, Szőreg, Temesvár, Világos, Arad… A megtorlás talán még fájdalmasabb volt mint a csatákban ejtett sebek.
Sok ezren haltak meg hadifogolytáborokban, vagy rabságban. A szabadságharc elbukott, de az eszme tovább élt a börtönökben, otthonokban, a szívekben!
Igen! A mi szívünkben is ott kell lennie ennek az eszmének!
Sok-sok évvel a szabadságharc után most nekünk kell továbbadnunk gyermekeinknek, unokáinknak. Ha nem fogják ismerni magyar történelmünket, nem is tudnak kötődni hozzá. Bár magyarul beszélnek, mégis idegennek fogják érezni ezt a nyelvet, mert nem volt, aki megtanítsa nekik a hazaszeretetet, a hovatartozást, a magyar történelmi és kulturális örökség ápolását, a hagyományőrzést.
Ne hagyjuk, hogy a fiatalok úgy nőjenek fel, hogy nem tudják, mi a szabadságharc, hogy mi történt 1849-ben Nagysallónál! Az nem lehet, hogy felnőttként ne tudják ki volt Petőfi, Görgei, Széchenyi, Jókai! És persze Kossuth! Szándékosan hagytam a végére. Mert Kossuth Lajosnak csak akkor fogy el a regimentje, ha mi is elfogyunk!
A szülők kötelessége pedig a nevelés, az iskola és az egyház segítségével.
Az otthoni példa meghatározóvá válik a fiatalnak az egész életében. Ha fogja látni, hogy március 15-én vagy egyéb más nemzeti ünnepeinken megemlékezik a család és kitűzi a kokárdát, akkor rögzül benne az ünnep fontossága!
Emlékezve a magyar szabadságharcra hitünk és nemzetünk megőrzése és megvédése legyen fontosabb számunkra mint egyéni érdekeink mint bármilyen idegen hatalom vagy ideológia!
Más időben élünk, de az értékek ugyanazok, mint egykor. Maradjunk meg hűséges református magyarnak mi is, úgy, mint abban az időben ott, a Garam partján, elődeink!
Honfitársaim! Nem csak az tesz minket magyarrá, hogy magyarul beszélünk, hanem az is, hogy magyarul gondolkodunk és imádkozunk!
Itt az idő, az összefogás ideje; most jobban, mint bármikor! Itt az idő, hogy kiálljunk egymásért és egymás mellett: családtagok a családért, testvér a testvérért, magyar a magyarért!
Hittel reméljük, hogy mindig lesz kinek átadni örökségünket!
A 175 évvel ezelőtt történt események ébresszenek rá bennünket arra, hogy azon az ösvényen, amely az egész nemzet felemeléséhez vezet, csak egy szívvel és egy akarattal juthatunk előre!
Az elmúlt években az anyaországtól lehetőséget kaptunk arra, hogy újraalkossuk és megszilárdítsuk a magyar nemzet egységének fundamentumát.
Rajtunk áll, hogy élve a kapott eséllyel, összefogásunkkal és kitartásunkkal valóra váltjuk-e a ’48-as hőseink álmait!
Van egy másik út is. Ha lemondunk közösségünk gyarapodásának lehetőségéről, vagy szülőföldünk fejlesztéséről marad a közöny, a kishitűség.
Az 1848-as forradalom után még ma is abból merítsünk, amit Kossuthék akkor létrehoztak, hogy merjünk azokkal is szembeszállni, akikről azt gondoljuk, hogy erősebbek nálunk!
A Megváltónk erejével, én úgy gondolom, hogy magyar közösségünk ki tud törni a közöny és a kishitűség bilincseiből!
Adjunk hálát elődeink közül mindazokért, akik hittek, s mertek hinni! Köszönjük meg Istennek a magyar nép azon hőseit, akik nem magukban, nem emberekben, hanem az örök Isten segítségében hittek és ezzel a hittel imádkoztak és harcoltak! Hisszük, hogy Isten meghallgatta imádságukat, s ennek a kézzelfogható jele az, hogy mi ma itt vagyunk! Ma rajtunk a sor! Ma nekünk kell hinni Istenben, ma nekünk kell imádkozni a jövőért!
Ha nem hiszünk, elveszünk! Ha hittel fordulunk ma Istenhez, megmaradunk! Isten legyen a szövetségesünk ebben a harcban! Mert ha Isten velünk, ugyan kicsoda ellenünk? (vö. Róm 8,31b)
Dalmady Győző A magyar szó című versével zárom soraimat, aki 1836-ban született Koltán (Lévai járás). A településen ma már alig 1% a magyar lakos… Versét 150 évvel ezelőtt írta, viszont a mai kor emberének tükröt mutat!
Hogyha tizen vagyunk egy társaságban,
És közöttünk akad egy idegen,
Mindannyian az ő nyelvén beszélünk
Ezt kívánja tőlünk a figyelem.
Mért törődjünk a magyar név jogával,
Mit az ősök karddal is védtenek?
Az idegen hadd érezze magát jól,
Hiszen a szó nem árthat senkinek.
Korcs nemzedék! Rajta beszélj, beszélj csak,
Úgy, amint az idegen szereti!
Egy fegyvered maradt, s ez a magyar szó:
Kezedből e fegyvert is vegye ki.
Mit veszíthetsz? Legfölebb azt, hogy egykor nem ismer rád itthon saját fiad,
És utolsó szavadat sem értik meg,
Ha majd lezárod szempilláidat.
Isten és a szabadság iránti vágyakozás elválaszthatatlan egymástól! Ezt legvilágosabban Pál apostol fogalmazta meg a Korintusi gyülekezethez írt 2. levelének 3. fejezete 17. versében a következőképpen: „Az Úr pedig a Lélek; és ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság!”
(Mente Róbert/Felvidék.ma)
