Százöt esztendővel ezelőtt, 1919. március 21-én Magyarország addigi történelmének mélypontjára süllyedt, amikor kikiáltották a Tanácsköztársaságot. Kun Béláék rászabadították a Lenin-fiúkat az uralmuk alatt lévő területekre, mindent tönkretettek, egyedüli sikert csak hadseregük volt képes elérni. A „vitézelvtársak” révén így kapott némi ízelítőt az „új világrendből” a Felvidék.
A Nagy Háború végén, 1918 novemberében – az antant hathatós támogatásával – az Osztrák–Magyar Monarchiával együtt az ezeréves Magyar Királyság is sírba szállt. A gróf Károlyi Mihály nevével fémjelzett zűrzavar a demokrácia és a pacifizmus ködébe burkolózva a történelmi Magyarország sírásójává vált, zsákmányra éhes szomszédainak puskalövés nélkül átadván területének javát.
A politikai hazárdőr „vörös grófot” az események mindegyre sodorták magukkal, így 1919. március 21-én átadta a hatalmat Kun Bélának és hitsorsos elvtársainak.
A tanácskommün vezetői a szocializmus nálunk ismeretlen, elvont teóriáját akarták átültetni – orosz minta alapján – a gyakorlatba úgy, hogy a társadalmi, gazdasági és politikai feltételeket figyelmen kívül hagyták, s hadigazdálkodás címén felborították az ország társadalmi viszonyait. Az államosítások, a falusi rekvirálások, a nagyfokú munkanélküliség és létbizonytalanság, a nemzet- és egyházellenes intézkedések, az államgépezet részeként működő, bosszúszomjas vörösterror rövid időn belül az ország lakosságát a kommün ellen fordította.
Külpolitikai téren teljesen elszigetelődött, a románok és a cseh-szlovákok pedig a bolsevizmus leverésének álcája alatt igyekeztek minél nagyobb darabot elfoglalni Magyarország területéből. Az antant csak a Vörös Hadsereg látványos felvidéki sikereinek hatására lépett kapcsolatba a Forradalmi Kormányzótanáccsal, amely annak reményében adta fel a visszafoglalt területeket, hogy cserébe az antant elismeri a tanácskormányt, meghívja a békekonferenciára és kiparancsolja a románokat a Tiszántúlról – amiből persze nem lett semmi. Saját sírjukat ásták meg ezzel: a Vörös Hadsereg felbomlása magával hozta a tanácskommün gyors és látványos bukását.
Aki többet szeretne tudni múltunk e sötét fejezetéről, annak érdemes a kezébe vennie az Erdélyi Szalon Könyvkiadó reprint kiadásában megjelent
A vörös rémuralom Magyarországon
című kötetet. Az eredeti mű 1920-ban jelent meg New Yorkban Huszár Károly szerkesztésében, „kiváló szakférfiak közreműködésével”. A volt miniszterelnök megjárta a kommün poklát, így nem csoda, hogy már előszavában figyelmeztetett a bolsevizmus világméretű veszélyére:
„A magyarság egészséges szervezete leküzdötte ezt a nehéz kórságot. Mi tudjuk, hogy mitől kaptuk a betegséget, azt is tudjuk, hogy minek köszönhetjük megmenekülésünket. Még nem vagyunk egészségesek, de rekonvaleszcenseknek érezzük magunkat. Állandó újabb fertőzés veszélye fenyeget ugyan, de mi hisszük, hogy már immunisok vagyunk ez ellen a lelki kórság ellen.
Azt azonban nyíltan világgá kiáltjuk, hogy a bolsevizmus bacilusa nem ismer vámsorompókat. Ez a métely veszélyezteti az egész emberiséget. (…)
Míg meg nem alakul az antibolsevista világszövetség és míg minden kultúr-nemzet vezetői kezet és segítséget nem nyújtanak egymásnak a szociális világforradalom elhárítására, addig folyton erősödik a bolsevizmus világáramlata.
Akiknek szent a demokrácia, a kultúra, az erkölcs, a jogrend, a haladás, a béke, a kereszténység, a tisztességes vagyonosodás, a szabadság és a liberalizmus uralma, fogjanak össze mind a bolsevizmus ellen, amely nem egyéb, mint a csőcselék terrorisztikus zsarnoksága az egész emberiség felett.
Világ népei egyesüljetek – a bolsevizmus ellen!”
A kötetben található tanulmányok a vörös pokol bugyrait tárják elénk. Megtudhatjuk, milyen út vezetett a magyarországi bolsevizmushoz, kik voltak azok a gonosztevők, akik magukhoz ragadták a hatalmat és intézkedéseikkel hogyan zilálták szét a hazai társadalmi és gazdasági viszonyokat. Képet kaphatunk a hadsereg lezüllesztéséről, valamint az egyházellenes lépésekről, mint ahogy legfőbb fegyverükről: a propagandáról is. A tanulmányok szerzői között találhatunk minisztert, bírót, minisztériumi tanácsost, banktisztviselőt, újságszerkesztőt, vezérkari tisztet, püspököt és pápai kamarást.
Csupán ízelítő gyanánt idézzünk pár megsemmisítő véleményt a proletárdiktatúráról. Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök már írásának bevezetőjében pálcát tört felette:
„Magyarország egy év alatt két forradalmat élt és szenvedett át; az egyikben még a nemzeti függetlenség vágya izzott; a másik azonban már mindent tagadott, ami nemzeti s történeti volt s egy teljesen új ideológiával akarta felborítani a politikai, társadalmi s gazdasági helyzetet. Ez az ideológia a marxizmus melegágyából volt való s itt nálunk szökött gazba s a maga teljes valóságában – mondjuk – képtelenségében mutatta be magát a rendszert is, melyet a doktrinerek fejelnek és foltoznak, de melyeknek igazságát s életrevalóságát csak a praktikusok tüntethetik föl.
Mert a filozófiákat is az élet rostálja s a nagy szólamok tartalmát azok megtestesülése mutatja be. A gondolatoknak az a megtestesülése, mely a marxista elveket Magyarországon léptette a történetbe, csak képtelenségeket, hóbortokat, őrületet produkált s rettenetes leromlással s szenvedéssel cáfolta meg folyton hirdetett életrevalóságukat.”
Pekár Gyula volt tárca nélküli miniszter pedig e sorokkal zárta tanulmányát:
„Ezek a szörnyetegek itt, Európában, az 1919-ik esztendőben, nagyhatalmak és erős kultúr-népek tőszomszédságában, egy kultúr-ország előkelő és gazdag fővárosában négy és félhónapig garázdálkodhattak, anélkül, hogy elzárt határainkon keresztül mentőszó, tiltó fenyegetés, segítő kéz, tiszta fényű fegyver kívülről fenségesen és erősen megfenyegette volna őket. A legbarbárabb gyötrelmek, a legvadabb kegyetlenkedések, a középkort messze túlszárnyaló kínzások az egész művelt Nyugat tudomása és indolens asszisztenciája mellett úgy pusztítottak itt, vörösen, kétségbeejtőn és megalázón, mintha egészen természetes dolog volna az, hogy Magyarországon nem számít az emberélet. Négy és fél hónap szörnyűsége kellett ahhoz, hogy a mentőkéz önzőn magához kapari[n]tott mindent, amit még a vörös gyilkosok meghagytak s ma itt heverünk szédülten Európa szégyenpadján, koldusán, kifosztva, a bolsevizmus fertőzésétől terhelten és elátkozottan [sic!]
De örök szégyene marad Európának, hogy pillanatok alatt, nem végzett ezzel az egészen közönséges rablóbandával,
mely a tömegekkel el tudta ugyan hitetni, hogy »eszmét« szolgál, önmagában azonban annyira hitvány és hazug volt, hogy inkább a teljesen ájult polgári társadalom gyöngesége támogatta, mint a proletárság ereje s az eszmébe vetett hite és meggyőződése. Csak az, aki végigszenvedte az egészet s ökölbe szorított kézzel, kétségbeesve látta, mint gyötrik és pusztítják a szélhámos Kun Bélák és Pogány Józsefek, a rablógyilkos Szamuelyk és Klein Ottók ezt az országot, – csak az vághatja fölényesen Európa szemébe: hogy Európa ezerszer bűnösebb volt abban, hogy Magyarországon megtűrte a bolsevizmust, mint Magyarország abban, hogy kaput nyitott a bolsevizmusnak.”
Habár 1919-ben röpke idő adatott meg a vörös tébolynak magyarországi megjelenésére, ne gondoljuk, hogy csak a háborúvesztés hozta a nyakunkra Trianont. Előidézői között tarthatjuk számon a hebehurgyán dadogó „vörös grófot” és a vérgőzös proletárdiktatúrát is. Ennek jobb megismerését szolgálja az Erdélyi Szalon Könyvkiadó kötete is.
Babucs Zoltán
hadtörténész
