Illusztráció (pixabay.com)

A mai világban nem elég csak a diplomákra és a tudásra támaszkodni, hanem alkalmazkodnunk kell, mert a munkaadók azokat az együttműködést segítő soft skilleket keresik, mint a rugalmasság, a kommunikációs készség, a tanulási hajlandóság és a kreativitás. 

Gyakran hallottuk azt, hogy a személyiségünk, és főleg a segítő szakmáknál, az első számú „munkaeszközünk“. Társadalmunkban túl értékelődött, és a mai napig, túlzott figyelemmel vagyunk a tudás, az iskolázottság irányában, amelyek fontosak, csak…

Egy többdiplomás, konfliktusos személyiségnek nagyobb az esélye kudarcot vallani a munkaerőpiacon, mint annak a társának, aki nem „túlképzett“, azonban kellemes modora van, barátságos, kommunikatív és jó a problémamegoldása. 

A szociális kompetenciáink azok, amelyek biztosítják, hogy mennyire tudunk együttműködni a környezetünkkel, mennyire vagyunk együttműködőek a munkahelyünkön, milyen a konfliktusmegoldó módszerünk stb. Az elmúlt öt évben az álláshirdetéseknél a következő tulajdonságok voltak előtérben: rugalmasság, kommunikációs készség, tanulási hajlandóság és a kreativitás.

Ezek mind olyan készségek, amelyekre szükségünk van, különösen a jövőben a szociális készségek és a soft skillek (együttműködés, kollegialitás, tolerancia stb.) egyre fontosabbá válnak a munkaerőpiacon, mert ezek azok a készségek, amelyekkel az emberek mindig is rendelkezni fognak a gépekkel szemben (Zimmermann).

A kognitív készségek lehetővé teszik, hogy az adott ember önállóan meg tudja oldani a munkaköréhez kapcsolódó feladatokat. A nem kognitív készségek  (szakmafüggetlenek) lehetővé teszik, hogy a munka során sikeresen együtt tudjon működni másokkal.

A nem kognitív készségek jelentős mértékben fejleszthetőek. A szülői környezet, a koragyerekkor kiemelt jelentőséggel bír, hiszen a gyermek a családban szocializálódik, majd a közösségi magatartást az óvodában tanulja meg. Fontos jelentősége van itt, hogy a kortárscsoport mennyire tanulja meg az egymás javára való gondolkodást, cselekvést stb. A szociális készségek sikeresen fejleszthetőek az iskolában. Az iskolai közeg az, amely modellezi a csoportos viselkedést. Sokan panaszkodnak, hogy rivalizáló a világ, de ez egy ösztönkésztetés, így születünk. Az önkontrollt elsajátítjuk, szabályokkal, elvárásokkal irányunkban és különböző mértékben alkalmazzuk! A kooperáció, az együttműködés ez már tanult kompetencia. Ezt kell megtanulnunk: családban, óvodában, iskolában, kortárscsoportban, barátok, szomszédok között, munkahelyeken és akkor a társadalom is együttműködőbbé válna. 

Az élet magával hozza a problémákat, konfliktusokat. Ezeket oldhatjuk passzívan, agresszívan vagy aktívan. Az aktív problémamegoldás formái pl. az integráció, amikor mindenki jól érzi magát. További a kompromisszum, amikor kis hiányérzet marad bennem, hogy nem az én javaslatom ment át, de a megoldást el tudom fogadni az ügy érdekében. Magas az igazságérzetünk is, gyakran reagálunk, hogy „ez nem igaz“. Azonban az igazság szubjektív megélés, saját szempontunk határozza meg. Ezért javasolt a kommunikációban az én-közlés, vagyis: én úgy gondolom…, szerintem….

A vitának is van konstruktív formája, lényege, hogy a bírálat után a javaslatra is sor kerüljön, hogy mi hogyan oldanánk meg a probélmát, mit csinálnánk másképp stb.

A mediációt (közvetítést) alternatív problémamegoldó módszerként használjuk. Három fázisa van: információgyűjtés, tárgyalás, döntéshozatal. A leghosszabb fázis az információgyűjtés, hiszen felelősségteljes döntést csak akkor tudunk hozni, ha a kellő információmennyiség birtokában vagyunk. A döntéshozatal már gyors folyamat, csak ismernünk kell a formáit: konszenzus, kompromisszum, szavazás, meghívott szakember, sorsolás. A lényeg, hogy a konfliktusokat nem kikerülni kell, nem alkalmazkodni ahhoz, amivel nem értünk egyet, hanem megtanulni azokat a megoldásokat, ahol győztes-győztes pozícióba kerül mindkét fél. 

Strédl Terézia/Felvidék.ma