Kevés faluház vagy tájház tudhat magáénak olyan kivételesen gazdag néprajzi és helytörténeti gyűjteményt, mint a Dunamocsi Falumúzeum. Szeginé Sánta Ilona több évtizedes munkájának eredményeképpen a Duna mente egyik legrégebbi településén már-már elfeledett, s az enyészet különböző stádiumaiban fellelt tárgyi és írásos kordokumentumok, valamint generációk személyes emlékei váltak közkinccsé.
Nagyon változóban van a világ, és ezzel együtt mindennapi életvitelünk is. Ezért van létjogosultsága és fontos szerepe egy tájháznak, múzeumnak, mert mindannyiunkhoz szól, mert így éltek elődeink, ezek voltak a ruháik, az edényeik, a munkaeszközeik, egyszóval a múzeum próbálja megörökíteni azt, hogy milyen volt a múltunk, a gyökereinkre irányítja a figyelmet.
„A múlt ismerete, az őseinktől örökölt népszokásaink, nyelvünk ismerete az az alappillér, ami által nemzetünk fennmaradt, az alappillér, amire építkeznünk kell a jelenben azért, hogy jövőt teremtsünk gyermekeink, unokáink számára itthon, Dunamocson. Mert, miközben maradandó emléket állítunk a múltnak, felelősséggel építjük a jelent és a jövőt. Ezt tették őseink a régi időkben, és ezt kell tennünk nekünk is a jelenben. Ez mindannyiunk kötelessége!
Továbbra is legyen ez a porta iránytű, legyen a kulturális tevékenységek helyszíne, teljen meg élettel, gyermekzsivajjal az udvar, legyen hangos népdalainktól, illatozzon a kemencéből a friss lepény illata.
A múzeumba látogatók emlékezzenek, meséljenek történeteket a régi időkről, mert ebben a rohanó világban nem elég csak ápolni, pátyolgatni a hagyományt, hanem azt meg kell élni közösen, közösségben, egyetértésben” – kezdte beszélgetésünket Szeginé Sánta Ilona, Ica néni.
A huszonegy éve megnyílt Dunamocsi Falumúzeum története körülbelül ötven évvel ezelőtt kezdődött. Ő maga legalábbis akkor, alig tizenéves gyereklányként kezdte el a jelenleg mintegy 1200 lelket számláló község népi kultúráját bemutató tárgyi emlékek gyűjtését. A későbbi varrónő az idők során, autodidakta módon tanulta a néprajzi gyűjtőmunkát. Annak idején természetesen nem volt semmilyen konkrét terve, egyszerűen csak vonzódott a múltat idéző holmikhoz.
A múzeum a Molnár utca sarkán, az egykori jegyzői lakban (később községháza) kapott helyet. Az önkormányzat az L alakú épületet felújíttatta. Az épület homlokzatán 2004-ben helyezték el az aradi vértanúk emléktábláját, de itt kapott helyet az egykori községháza falát díszítő régi tábla is, Esztergom vármegye címerével.
A Dunamocsi Múzeumban a régi paraszti kultúra színes, gazdag világával találkozik a látogató. Népi kultúránk tárgyi és szellemi termékeit szemlélve feltárul előttünk egy olyan világ, amikor az emberek igazi közösségi szellemben éltek, közel egymáshoz, szoros emberi kapcsolatban, egymást segítve, megbecsülve, egymásra utalva.
Az egyes termeket járva ízelítőt kapunk elődeink gazdálkodási módjából, szokásaiból, és nem utolsósorban nyomon követhetjük a falu fejlődésének történetét, a falusi ember küzdelmét a megélhetésért, a fennmaradásért.
A folyosóra belépve az 1920–30-as évek színjátszóinak emlékei, a sportélet, a kézi aratás és cséplés fotói, valamint az 1965-ös nagy árvíz szomorú dokumentumai láthatók. Indokolt a szomorú jelző, hisz ekkor a fél falu víz alá került, 105 ház omlott össze, 107 pedig súlyosan vagy részben megrongálódott.
A folyosóról jobbra fordulva egy régi osztályteremben találjuk magunkat. Csokorba szedve láthatjuk itt a katolikus és a református iskola egykori tanítóit, osztályképeit és az oktatással kapcsolatos segédeszközöket. A II. világháborút megelőző időkből találkozhatunk itt Bíró Camilló kántortanító, Fekets László iskolaigazgató, Fekets Ella és Kornó Ilona tanítónők nevével.
E helyiségben találhatók még azok a fotók, melyek a falu neves személyiségeinek állítanak emléket. Elsőként talán Király Józsefet, a későbbi pécsi püspököt említem, aki 30 évig élt a községben. A török idők után ő alapította itt újra a római katolikus eklézsiát. Boros Mihály a XIX. század második felének népszerű írója. 1839–42 között volt a dunamocsi református iskola rektora, innen indult el közéleti és írói pályája, s írói munkásságát Mikszáth Kálmán is nagyra becsülte. Nehéz Ferenc – író, újságíró Dunamocs szülötte. 1951-ben az USA-ba emigrált. Népi ihletésű regényeiben, elbeszéléseiben megrendítő őszinteséggel ábrázolja a szegény néprétegek kisemmizettségét, megaláztatását, s mindig fölülkerekedő erkölcsi fölényét. Szinte minden írásán átsüt a szülőföld, a hazai táj iránti sóvárgása. Hamvait kívánsága szerint a helyi köztemetőben, szülei mellett helyezték el.
Az évenként megrendezendő Nehéz Ferenc-nap alkalmából tiszteleg a falu az író emléke előtt. Csokonai Vitéz Mihály Lillájáról (szül. Vajda Júlia) sem feledkezhetünk el, ugyanis miután Végh Mihály latin műveltségű tudós pap 1843-ban megözvegyült, Lévai Istvánné sz. Vajda Júliával 1847-ig éltek Dunamocson.
Ebben a helyiségben láthatók a Rédly-család tagjainak fotói is. Rédly Gyula dunamocsi prímási uradalmi intéző leszármazottai ők. Nemesi kúriájuk – a későbbi „Szekér-ház” maradványai – sajnos már csak a kőfal – még láthatók a Duna-parton. Ezt az egykori otthont a családtagok „tündérkertnek” hívták.
A folyosótól jobbra találjuk a régi paraszti konyhát. A sarokban áll a jellegzetes „csikó sporhelt”, a polcokon pedig cserép- és vasedények, porcelánok, fűszertartók, darálók, lekváros cserépfazekak, köcsögök, a tej feldolgozásának és a kenyérsütésnek az eszközei sorakoznak. Ezután a „tiszta szoba” fogad bennünket, magasra vetett ágyakkal, hímzett „cihákkal”, bölcsővel. A sarokban gyermekjátékokat találunk, régi paraszti ruhadarabokat, köztük a fekete menyasszonyruhát, melyet 1920-ig viseltek Dunamocson.
A sublóton a vallás és hitélet emlékeit láthatjuk az 1800-as évekből. A „tiszta szobával” szomszédos helyiségben kapott helyet Böszörményi János helytörténeti kiállításának egy része, melyet „Dunamocs és környékének évszázadai okmányokban és képekben” címmel először 1982-ben láthattak az érdeklődők. A tárlókban eredeti okmányok, forrásmunkák láthatók, valamint az 1947-es deportálás dokumentumai. A deportálások elől többen átszöktek Magyarországra, azonban így is 69 mocsi került Csehországba. Az 1948-as év végén kezdődött a kitelepítés Magyarországra. Fertőrákosra nyolc családot, Rajkára pedig kilenc családot telepítettek ki.
Itt láthatjuk még az 1919-es néphatalommal kapcsolatos forrásanyagokat is. A múzeum legnagyobb helyiségében kaptak helyet a kender és a vászon feldolgozásának eszközei. A régi fehér házivászon-viselet darabjai sorakoznak itt, mint a „borjúszájú ing, a korcos pentő, a vállfoltos ing, táslis bugyogó, etetőkötény”, törülközők, hímzett párnahajak.
Megtaláljuk itt a Dunán történő mosás kellékeit: a mosószéket, sulykolót, valamint kézi és gépi mángorlókat, tulipános ládákat, kézimunkákat, s az ezzel kapcsolatos drukkoló mintákat, fehér hímzéseket. A dunai hajózás és halászat eszközei szintén figyelemre méltóak. Valaha két halásztanya is volt a falu térségben. A helyiség jobb oldali végében gyermekjátékok, régi gyermekkocsik, kaloda – vagyis járóka látható. A legrégebbi gyermekkocsi 1878-ból maradt ránk igen jó állapotban.
A helyiség közepén egy tűzoltókocsit láthatunk 1902-ből. A dunamocsi tűzoltószervezet 1893-ban alakult. A falon a tűzoltók fotói, kitüntetései, egyenruhái sorakoznak. Valaha még zenekarral is büszkélkedhettek.
Az épülethez kamra is tartozik. Itt sokféle szántóvető eszköz, földművelő szerszám, s az állattartás eszközei találhatók – lószerszámok, járom, dézsák, gabonaőrlők, szénavágó, gyümölcsaszaló kosarak, perzselő, nádfelverő szerszámok, csuhéból készült szatyrok, méhkasok stb.
A szőlőművelés és a borászat eszközei a múzeum pincéjében láthatók. Dunamocson a szőlőtermesztésnek régi hagyományai vannak.
Ica néni számára egyszerűen természetes a mintegy 1200 lelket számláló falu hagyományainak, tárgyi emlékeinek felkutatása és bemutatása, a közösségben és a közösségért való létezés.
Nyolcvanhárom évesen már mindehhez szüksége van segítőre, a lányában találta meg, aki jogosan büszke az édesanyjára. Szeginé Sánta Ilona nagy valószínűséggel bekerül majd „saját” falumúzeumába, mint Dunamocs neves személyiségeinek egyike, ezzel megköszönve neki a múzeumért tett erőfeszítéseit, a közösségépítő tevékenységét, a falu iránti mérhetetlen szeretetét, és a fiatalabb nemzedékre gyakorolt nagy hatását.
(Miriák Ferenc/Felvidék.ma)
