Az ember igyekszik megérteni a világot, amelyben él. Nem mindig sikerül, különösen akkor, ha zavaros, ellenmondó minden. Például a legújabb rendszerváltás, mármint a Tisza szerint. Milyen rendszert váltottak milyenre Magyarországon? Bár ki tudja, mi minden történik még szerte e kies világon. Attól is függően, mit nevezünk rendszernek, s milyen (képzeletbeli?, önkényes?) jelzőkkel látjuk el.
A választások előtt az volt, hogy a Tisza, ami a Fidesztől jött, azt eleve rossznak, minősíthetetlennek, haszontalannak, hibásnak, kártékonynak (és így tovább) bélyegzett. Ha ez van, egyértelmű, hogy mindent át kell alakítani, hogy más legyen. Ez a „más” az adott politika nyelvén annyit jelent, hogy jobb. Azonban tovább sajnos nem volt, ugyanis nem derült ki, mi az a más. Pláne, hogy választási programot (az általános, lényegében semmitmondó szólamokon kívül) sem lehetett megtudni, azon kívül, hogy „Orbán takarodj”. Pedig ami a rendezvényeket illeti, a Tisza szinte kizárólagosan a Fideszt utánozta. Hogyan lehet ebből valami pozitív „mást” csinálni, az sajnos szintén nem derült ki. Mert ez, akár tetszik, akár nem, negatív kampány volt.
Most viszont valami furcsa, az előbbi hozzáállástól egészen eltérő hangnem hallatszott. Még nem tudni, mennyire lesz tartós , de azt mondta a Tisza főnöke, hogy „minden pozitív intézkedést, kedvezményt meg fog (a Tisza) tartani, amit az Orbán-kormány bevezetett”.
Többször is el kellett e kijelentést olvasni, nem tévedésről van-e szó. Mert ez tényleg más tartalmat sugalló kijelentés. Tényleg létezik a Tisza értékrendjében olyan, ami pozitív annak ellenére, hogy a Fidesztől származik? Vagy ez is csak olyan politikai szemfényvesztő blabla?
Ugyanakkor – nem meglepően – folytatódik a különböző kedvezmények megkérdőjelezése. Mit gondoljon erről az érdeklődő ember, hogy akkor most mi vár rá? Ha egyfolytában azt fogják a fejünkbe harsogni, hogy minden jobb lesz, akkor azt előbb-utóbb tényleg elhisszük. Például hogy minden (minden?) nyugdíjas évente csak tizenkétszer kap nyugdíjat. Ez végül bárhol előfordulhat. Vagy az, hogy jobb, ha nem támogatják a benzin árát. Vagy… szóval több ilyen lehetőség van, több olyan, amin változtatni lehet. Mondjuk sikerül rábeszélni a szlovák kormányfőt (a mostanit, vagy egy későbbit, mindegy), rendezze, netán vonja vissza a Beneš-dekrétumokat. Elég fennhéjazva, utasításként tárgyalni, akkor biztosan minden megy.
Csakhogy! Valóban „csak” ez történne? Van ugyanis egy jelenség, amit Joseph Overton amerikai szociológus írt le: az abszurd, az elképzelhetetlen elfogadásának a technológiáját. Nevezhetjük ezt tudományos populizmusnak is. Tehát azt, hogyan s mit kell fokozatosan, egyetlen lépcsőfokot sem kihagyva csinálni, hogy bármi abszurditást elfogadhatóvá tegyünk – a lehetetlent és erkölcstelent beleszámítva. Például a homoszexualitást (ez már részben megtörtént), de akár a pedofíliát is, a gyermeki eutanáziát, meg efféle „hasznos” dolgokat.
Abszurdnak tűnik? Nem kell aggódni: meggondoltan, megfelelő folyamatossággal, precíz agymosással minden természetes lesz, örömmámorban úszunk majd, ha elveszik a 14., netán a 13. nyugdíjat is, meg hasonló jótéteményekben részesítenek.
Mindez azzal kezdődik, hogy ami elfogadhatatlan, arról inkább ne is beszéljünk. Többnyire ezt tesszük, ugye?
Aztán kiderítik, mégis jobb beszélni arról, hiszen van egy probléma, s hogyan másképp oldjuk meg, ha nem beszélünk róla. Idáig is normális, meggyőző minden.
De addig beszélünk róla, persze értőn és megértőn, míg ráébredünk, nem is olyan abszurd a téma, mert hiszen létező problémáról van szó, jobb is, ha finomítunk a szóhasználaton, nehogy már olyan durván hangozzék, az enyhébb árnyalati kifejezések megfelelőbbek. Addig, amíg elfogadhatóbbá tesszük magát a problémát, s mindenki arról beszél, tele van azzal a média is, végül nem olyan abnormális az, ugyebár.
Mivel az abszurditást lehetőséggé változtattuk, azt egyúttal a racionális világ részévé tettük. Vannak helyzetek, amikor az eredetileg abnormálist is meg kell tennünk. Extrém példával élve: hajótöröttként a nyílt tengeren hánykolódunk, s agyoncsapjuk sorstársunkat, majd megesszük. Mert annyira élni akarunk – az végül pozitív tényező, nemde. Következésképpen pedig a „Lebensraum” érdekében kiirtjuk a zsidókat, mint ahogy azt meg is próbálták. Hitler idejében hőstett volt az ilyen.
Persze jól tesszük, ha eme meggyőződésünket elméleti szinten népszerűsítjük, bármikor bevethető legyen, amikor szükségünk van rá, értsd: mikor azt érdekünk megköveteli. Az ebben élenjáró elkövetőket pedig példaképként állítjuk be, agyondicsérjük, és érdemrendet akasztunk a nyakukba.
Ekkor válhat „teóriánk” a politika részévé. Törvénybe iktatjuk azt, amit eredetileg abszurdnak (embertelennek stb.) ítéltünk meg. Iskolai tananyag lesz, érettségi tétel, a gyermeknevelés elengedhetetlen része, jogi és erkölcsi alapkő.
És ekkor már nincs tabu. Mert ami idáig rossz volt, az immár jó lett. Csak egy tilalom marad: az adott jelenségről tilos negatívan nyilatkozni. Tessék csak körülnézni, akad ilyen.
Az Európai Unió (is) jó úton halad errefelé. Ki-ki megítélheti, hol tartunk, a fejlődés melyik stációjánál.
A kérdés csak az, vajon olyan lények leszünk-e még akkor, akik megérdemeljük, hogy embernek nevezzenek?
Aich Péter/Felvidék.ma
