Mindig amondó voltam, hogy Magyarországnak (a Fidesznek, valamint minden kormányzó pártnak) jót tehet egy normális, konstruktív oppozíció, amely tisztességesen, minden álságot és gyűlölködést kerülve politizálna. Elég furcsán néztek rám, ha ilyenekkel előhozakodtam, de azért lássuk be: a kölcsönös acsarkodás és tisztességtelen viselkedés nem tesz jót senkinek.
Amikor akkumulátorgyárat kezdtek építeni Magyarországon, tele volt az akkori magyar ellenzék válogatott váddal, milyen veszélyes és egészségtelen az, aztán alig egy nappal a választás után kiderült, a Greenpeac-nek semmi azt bizonyító mérése nincs. És ez csak egy a sok gátlástalan húzások közül. Hiába tulajdonították ezt a „hírt” a balliberális sajtónak (nehogy már ellenzéki politikusokat lehessen azzal vádolni), az ilyen és efféle hamis vádaskodás akkor is tisztességtelen marad. Ha azt föltételezzük (verbális szinten ez megy), hogy mindegyik fél az ország javát akarja, akkor kizárólag valós híreket szabadna közölni, nem ilyen megalapozatlan gyanúsítgatásokat.
Viszont nem így történt. Az történt, hogy két egymást utáló, egymást negáló tábor alakult ki, nyilvánvaló nyugati inspirációra. Pedig az együttműködés az egészséges oppozícióval hatékonyabb, jót tesz a demokráciának, és persze az országnak, mert elejét veheti a fölösleges vádaskodásnak.
Ám úgy néz ki, nem ez volt a cél. Sokkal inkább a hatalom átvételéről szólt mindez. Az is kiderült, hogy választási program nélkül is lehet választást nyerni. A Tiszát egyébként sem jellemezte sok találékonyság: ha a Fidesz A-t mondott, akkor a Tisza is A-t mondott (eggyel többet vagy kevesebbet, hogy azért „más” legyen), ezen kívül inkább rágalmazott, hibáztatott, nem kevés valótlanságot állított, fenyegetőzött. Ami a kiszivárgott Tisza elképzelésekből mégis kiderült, azt a Tisza sorra letagadta, a Fidesz pedig joggal mutatott rá, hogy akkor tulajdonképpen mit akar a Tisza. Zsákbamacskát?
Tudjuk, a választási stratégiák mindenütt egyformák: ki tud szebbet, jobbat ígérni a lakosságnak. A Fidesz is ezt tette. Holott tudja azt mindenki, hogy a múltban hozott pozitív változásokért a politikában nem jár köszönet, hiszen az a kormány dolga, hogy az ország javáért munkálkodjon. Ha mégis hálára törekszik, becsömörlik a választópolgár. Nyilván ekkor hajlamosak az emberek valami mást követelni. Lehetőleg totálisan.
Aztán ez így is történt. Valami más kellett – akkor is, ha senki sem tudta, mi legyen az a más. Ez a „másimádat” teljesen elvakította az embereket. Úgy tűnik, elsősorban a fiatalokat, a választó-debutánsokat. Nem szándékom lekicsinyelni a fiatalokat, de azért tudható, hogy élettapasztalatuk lényegesen kisebb, mint az idősebbeké, akik már átéltek egyet s mást, evégett nehezebb is átverni őket. Márpedig – sok jel mutat erre – a fiatalokat átverték, ráadásul a saját „fegyverükkel”. Nem tudom, bizonyítható-e, de nyilván Toroczkai Lászlónak van igaza, amikor úgy fogalmazott, hogy ezt a választást 2026-ban nem a nép nyerte meg, hanem a facebook. Bár ha azt bizonyítani is lehetne, jogilag azzal aligha lehetne bármit kezdeni (mert hát a jog: nem véletlenül lyukas és kacskaringós…)
Természetesen a fiatalság joga, és valószínűleg kötelessége is, hogy lázadjon. Ritkán tudják világosan, minek érdekében és milyen következményekkel lázadnak, de mivel annyi jogot akasztottunk a nyakukba, eléggé össze-vissza élnek azokkal: egyszerűen lázadtak, mit nekem az öreg trottyok bölcsessége, jobban tudom én, mi az igazság, a szabadság, a demokrácia stb. De hát fiatal krában ki nem lázadt? Apróságokért, vagy lényeges ügyekben – teljesen mindegy. Azért vannak ott az idősebbek kontrollként. Mert aztán felnőttként (föltéve, hogy benőtt a fejük lágya) sokan bizony belátják, az öregeknek talán mégis igazuk van/volt sok mindenben. Nem mindenben, dehogy, de sokban.
Végül ez a fejlődés motorja. Mert vannak problémák, amikről minden okos ember úgy véli, hogy megoldhatatlanok, s aztán jön egy kívülálló, s „tudatlanságában” megoldja. Persze azért nem árt, ha különbséget tudunk tenni a hasznos és haszontalan fejlődés között.
Aztán van itt még egy fontos tényező: a személyes becsvágy. Sok van olyan, aki (korától függetlenül) daliás herceg szeretne lenni, s fehér lovon ülve áhítozik csodát tenni. Mert nem ismeri föl képessége határait. Marx Károly szerint (bocsánat, hogy épp őt idézem) a szabadság a szükségszerűség fölismerése. Amennyiben ez tényleg így van (és sok jel utal arra, hogy ez tényleg úgy van), akkor kevésnek adatik meg e fölismerés. Az eredmény: vagy föladja és az átlagba süppedve közömbösen teszi mindennapi dolgát (ami ugyancsak fontos, hasznos tevékenység, minden föltételezés ellenére úgyszólván hősies), vagy élete végig frusztrálva érzi magát, az életet pedig igazságtalannak tartja, ami (gyakran előfordul) ártalmas, sőt veszélyes hülyeségekre ösztönzi. Mert mást akar. Valami „mást”. Amikor aztán ő személyesen is lenne „valaki”.
Pedig a boldogság, az elégedettség nem a másság függvénye. Minden ember úgyis más, eredeti, csak egy példányban létezik még akkor is, ha nem tud róla. A boldogsághoz az kell, hogy az ember elfogadja önmagát, nem kell szükségszerűen „másabbnak”, „eredetibbnek” lenni, amit gyakran úgy érvényesítenek, hogy paradox módon a divathóbortot követik. Elég, ha szerényen, de büszkén, alázatosan, de nem megalázottan, magabiztosan, de nem gőgösen tesszük dolgunkat képességeink szerint – egyúttal nem kizárólag önmagunkra összpontosítva, de a közösség szükségleteit is szemmel tartva, s úgy élünk, úgy tesszük dolgunkat. A fejlődésnek, a jobbuló létnek ez kulcsfontosságú tényezője.
Nem kell bedőlni a cifra, tetszetős állításnak, hogy minden, ami új, az egyúttal szép és jó. Mert azzal ámítanak: hogy az újdonságokkal, a „mással” modernebbek leszünk, minden demokratikusabb és tökéletesebb lesz, mivelhogy az átverők szerint idáig nem az volt. És hogy azáltal beköszönt végre a szabadság, de még a sajtószabadság is, meg hasonló, idáig meg nem élt „újdonságok”.
Föl tudjuk mérni, hogy akkor mi lesz?
Aich Péter
