Mifelénk december eleje a disznóvágás időszaka. Karácsonyra feltöltik a spájzot a finom húsokkal a gazdák. Így volt ez a szülőfalumban is gyerekkoromban, és szüleim a városi életbe is becsempészték ezt a szokást. Persze, Rimaszombatban már nem tartottunk disznót, hanem vettünk faluról. Onnan aztán „utazott” a portéka – a perzselés és a szétbontás után – a mi udvarunkra.
Komoly előkészület előzte meg az ilyen napot. Fűszerek beszerzése, edények előkészítése, katlanok, tekenők sorba állítása. Előző este már tisztítottuk a hagymát és a fokhagymát. Reggel erre nem volt idő, hiszen hajnalban kellett kelni. Korán kezdtük a munkát, hogy estére mindennel végezzünk.
De nemcsak az edényeket, a fűszereket és a többi konyhafelszerelést készítette el mindig nagymamám, hanem minden férfiembernek előszedte a szépen kivasalt vászonkötényét is. Nem lehetett őket összekeverni, mert rájuk hímezte a monogramokat is – szép bordó hímzőfonallal.
Teltek az évek, és ahogy édesapám öregebb, betegebb lett, lassan elmaradtak ezek a disznótorok. Egy ideig még készítettünk itthon kolbászt, de aztán azzal is felhagytunk. Kicsi lett a család, nem volt, aki csinálja, s nem is volt kinek… Megvettük háztól a húst, a kolbászt és a hurkát. A fiamnak azonban nagyon hiányzott ez az alkalom. Így aztán nem csoda, hogy mennyire megörült, mikor a barátnője meghívta hétvégére a disznótorukba, segíteni.
Édesanyámmal sütöttünk kalácsot, pakoltunk bort, pálinkát, ahogy ilyenkor illik. Kivettük a szekrényből a rég használt kötényeket is. Mondtam neki, az édesapámét keresse, a fiam biztos azt kéri majd. Hazajöttek az esti vonattal, megvacsoráltak és kezdtek pakolni a másnapra. Meleg holmi került a táskába. Egyszer csak megszólalt a fiam:
– Hát a surcok, hol vannak?
– A táskában bepakolva.
– A nagyapáé is? Azt szeretném felvenni.
– Az is.
Felveszi, jön hozzám, mutatja a monogramot.
– Anya, most megríkattalak…
Azt hiszem, felmegyek a padlásra és rendbe szedem a tekenőt. Szükség lesz még rá…
