Élt itt közöttünk egy férfi, aki tudta, hogy életedben csak addig haladhatsz, ameddig a becsületed visz. És tudta, hogy az igazság minden civilizáció és kultúra fenmaradásának alapja; és felismerte, hogy fontos: nyilvánítsuk ki bizalmunkat Isten iránt, magunk iránt, testvéreink iránt, az élet minden formája iránt, mert így a Teremtő megad mindent, ami életünk működtetéséhez szükséges, s az Isteni Rend elismerésével megtapasztalhatjuk a megnyugvást. És tudta azt is, hogy a kedvesség az élet szíve; az teszi elviselhetővé, értelmessé és élvezetessé létezésünket.
Paulisz Boldizsár ezért volt képes megtapasztalni az együttérzést, amely a lélek igazi tudása. Nemcsak együtt érzett, de lelkileg azonosult a vértanúvá lett Esterházy Jánossal, aki a krisztusi igazságában élve teljesítette be hivatását. Boldizsár testvérünk nem csak együtt érzett vele, hanem kápolnát épített szülőföldje mártírjának tiszteletére, hogy Esterházy életének példája mindnyájunkban tovább élhessen. Tette ezt annak ellenére, hogy zoboraljai szelíd szentünket ma is háborús bűnösként tartják számon országunkban, a büszke Európában pedig templomokat zárnak be vagy rombolnak földig.
Egészen biztosan tudta, hogy a kápolna megépítése embert és életet próbáló feladat, de erről Ő sohasem beszélt. Száját nem hagyta el egyetlen zokszó sem, mindig csak a soron következő feladatról beszélt. Amikor nem akadt segítsége, szerető családjával a háta mögött, maga gyürkőzött neki a munka elvégzésének. Elhatalmasodó súlyos betegsége idején sem panaszkodott, az utolsó pillanatig tervezte, szervezte az Esterházy Zarándokközpont életét. Paulisz Boldizsár is Krisztusban élt – földi pályáját befejezve őt egészen biztosan átölelte az Isten! Köszönjük, hogy ismerhettük. Emlékét örökre megőrizzük szívünkben.
