A „legszentebb” szavakkal sem tudnám kifejezni, miért ragaszkodom ehhez a helyhez, mi is itt tulajdonképpen a feladatom, a küldetésem. Nem is juthat minden eszembe, amiért ostoroznom kell(ene) magam, de nem tehetek róla. Micsoda paradoxon…
A szülőföldemről beszélek, ahol eddigi életem boldog napjait és fájdalmas, szomorú óráit éltem meg. Itt tanultam meg a köszönet, a hála érzését, az örömöt, a szépnek a meglátását, itt ért minden csoda és csalódás.
Itt neveltek és nevelnek szüleim, ezen a helyen mesélt nekem a nagymamám a régmúltról, a faluról, itt lettem én is Isten gyermekévé, ezen a tájon vehettem magamhoz a szentségeket.
Gyermekként itt fedezhettem fel az élet apró titkait, a mozzanatokban gazdag, de olykor szürke hétköznapokat, a tanulás és tanítás bölcsességét, melyet nem mindig fogadtam meg, s tanultam a hibáimból, de még mindig nem eleget. Az emberi gyarlóság olyan, mint a történelem: mindig ismétlődik.
Még fiatal vagyok, a nagybetűs élet kapuja nyitva áll előttem, de még nem léptem át. Bevallom, félek átlépni, mert nem akarok elszakadni e helytől. Nem akarom külföldön leélni az életemet, itthon szeretnék maradni. Minden szál ideköt, ehhez a helyhez, ahol valójában nem nagyon van munkalehetőség, nincs semmi látnivaló, szórakozási alkalom.
Én mégis a szépet, a titkot, az ősök szellemiségét, kemény mindennapjait tapasztalom itt, és úgy érzem, nekem is itt kell maradnom. Ha Isten és a sors másképpen rendelkezik, muszáj lesz mennem, de akkor sem örökre! Nem tudnám elhagyni ezt a „porfészket”, mert múltam minden szála ideköt. A történelem ezer és ezer eseménye, nyoma itt van előttem, melyet megélni, tapasztalni akarok még, nem elég, amit eddig megéltem! Tovább kell az ősök, a földem iránt mélyednem elmémben, mert ez mindennél többet ér. Nem vágyódom el a nagyvilágba, ezen a helyen, ahol akácosok, tölgyesek, sok-sok virág, madár és állat él harmóniában, érzem magam otthon. Egy kicsinyke sziget csupán a Kárpát-medencében, de számomra ez az otthon, ez a nagyvilág, ez minden!
Ó, Inám, Terbegec erdejei, oly sokszor látogattalak meg benneteket, de még mindig kevés volt lelkemnek csodás szépségetek! Sosem tudok betelni gyönyörű erdőségeitekkel!
Ó, Inám, én szülőfalum és a környék falvai! Annyira szeretlek, mint amennyire gyűlöllek titeket! Gyűlölnöm kell, mert elmaradott, bezápult emberek húznak le, bosszantanak engem naponta és „távozásra kényszerítenének”. Szeretnem kell, mert itt élek, s mert az életem napjai, pillanatai bennetek zajlanak, de legfőképp tebenned, szülőfalum!
Ó, Uram, add, hogy leküzdjem eme rossz kísértéseket, és hogy még jobban ragaszkodjak e helyekhez! Szülőfalumhoz, mert szeretem, Terbegechez, ahonnan az ősök is származnak, és mesés erdőségeihez. Ipolyfödémeshez, ahol a legősibb ősök telepedtek meg még a török korban, és ágaztak szerteszét a környéken és a világban. A környék minden más falujához, mert szépsége, múltja mindegyiknek van, mint a természet harmóniája, a szakrális emlékek, a múltbéli események.
Szülőfalum! Maradj meg mindig énbennem, ahol annyira vágylak, kívánlak!
