A nap kel 6 óra 42 perckor, nyugszik 16 óra 13 perckor. A hold kel 19 óra 39 perckor, nyugszik 10 óra 12 perckor. Erről tudósított a Magyar Nemzet 1938. november 11-én. Azért nyitottam fel a nyolcvanéves újságot, hogy lássam: a Nagy Háború befejeződésének huszadik évfordulóján mit írtak eleink….
A lap első oldalait egészen más témák uralták.
Kassa, Ungvár, Losonc, Munkács és Léva felszabadításával megszálltuk a Bécsben nekünk ítélt egész területet.
Ez a vastagbetűs cím kiabált az első oldalon. Ugye nem csoda, hogy a lap nem sokat törődött azzal, hogy a húsz éve fejeződött be a Nagy Háború? Pethő Sándorék gondolatait az egész országot átjáró öröm foglalta el. Igaz, Atatürk haláláról is szólt egy vezércikk, tehát a Hazatérés mellett nem állt le az összes többi téma.
Volt egy rovat a lapban, amolyan „ezen a napon” visszatekintés. Ebben sem említették a Nagy Háború befejeztét, hanem arról szóltak, hogy 1867 november 11-én tolták el a chicagói State Street 3 és 4 emeletes kőházait 6 méter távolságra. Megemlítettek még néhány külföldi épület áthelyezést, majd rátértek arra, hogy Pesten is volna áthelyezni való, hiszen el kellene tolni a budapesti belvárosi templomot, mert megtöri a Kossuth Lajos-utca egyenes vonalát a Dunához. 1898-ban terv is készült erre. Budapest tanácsa azonban sokallta azt a 175.497 forintot, amibe ez a művelet került volna. (A felújított templomot bejárva ma már azt látjuk: szerencsére.)
Nem mondhatom viszont, hogy a lap szerkesztőinek ne lett volna érzéke az évfordulók iránt. Két írásban is foglalkoztak Lengyelország húsz éve visszaszerzett függetlenségével.
Írásom célja nem egyszerű sajtótörténeti szemlélődés. Gondolatban fellapozom a nyolcvan évvel ezelőtti cseh sajtót. Nem kell nagy képzelő erő ahhoz, hogy sejtsük: nem osztoztak a mi örömünkben. Manapság a fordított helyzetet éljük meg. 2018 december elseje: a románok öröme, érthetően a magyarok százéves bánata.
1938-ra magyarként visszafogottan emlékezünk, hiszen tudjuk, pünkösdi királyság lett az országgyarapításból. Az első Csehszlovák Köztársasághoz képest valamivel jobb a helyzetünk, hiszen a mai Szlovákiában nyíltan beszélhetünk – cikkekben, konferenciákon és könyvben is – az 1938-as határrendezésről.
A száz és a nyolcvan éves évfordulóknak van mának szóló üzenete. Szlováknak, románnak, szerbnek, magyarnak számot kell vetnie a megoldatlansággal, a kibeszéletlenséggel. Legfőképp azzal, hogy a jövőről nincsenek világos és közös elképzeléseink.
Az utódállamokban titkon remélik, hogy majd csak elfogynak a kisebbségben élő magyarok, olykor tesznek is ezért, mi pedig, mint valami sült galambot, várjuk „az alkalmat”. Meg sem fogalmazzuk, hogy minek az alkalmát, s azt sem gondoljuk végig, hogy ha majd itt lesz az alkalom, mit kezdünk vele.
Persze nem kell mindenkinek magára venni a korholást, de Teleki Pál szavai ma is igazak: túl sokat politizálunk (azaz hozzá nem értés nélkül locsogunk, puhábban fogalmazva: álmodozunk) és keveset gondolkodunk. Az pedig szinte lehetetlen elképzelés, hogy a Kárpát-medence jövőjét közösen tervezzük mindannyian, akik ebben a térben élünk.
Közhellyé koptattuk, hogy a mi munkánk: rendezni végre közös dolgainkat. Hiába tudjuk ezt, száz év alatt hozzá sem kezdtünk. Erre kellene felhasználnunk a centenáriumok évadját, a 2018 és 2020 közötti két esztendőt. Tervezzünk, ne álmodozzunk. Hogy mit? Azt, hogy a még meg sem született utódaink miként élnek majd itt, ezen a szépséges, de olykor átokverte vidéken. Tudunk-e olyan helyzet teremteni, hogy békességben éljenek, akármelyik állam polgárai lesznek? Trianon 100: önvizsgálat. Trianon 200: feladat. Szlováknak, románnak, szerbnek, magyarnak: mindenkinek.
