Helyzetkép: Kedvenc könyvesboltom Budapesten, egy vadonatúj könyvet keresek, egy ördögrománt Hatvani Istvánról. A hölgy megnézi a számítógépében, ja, tegnap kaptuk, kimegy a raktárba, s pár percen belül hozza is. Előttem a pénztárnál egy nagybetűs író (vagyis Závada Pál) kártyával fizet, majd a bőrtáskájába gyömöszöl tíz példányt a saját regényéből. Az olvasás éjszakája következik.
Az internet világát éljük, a Gutenberg galaxis kihalóban, ugyan soha ennyi könyv nem jelent még meg, mint napjainkban, de a terjesztés feladatát a kiadóktól átvette a szerző maga.
Felvidéken még drámaibb a helyzet, mint Magyarhonban, a klasszikus könyvesboltoknak mára szinte teljesen befellegzett.
Egy kezemen meg tudnám számolni, hány könyvesbolt működik még nálunk, amelyeket a kiadók teljesen a sorsukra hagytak. Valamikor a kiadó a kézirat minőségétől kezdve a nyomtatáson át a terjesztésig bezárólag mindent a szárnyai alá vett. Ma? Megírja a pályázatot, megkapja a pénzt (többnyire mindenki mindenkit ismer ebben a szakmában, így a pénzosztó bizottságban is), kiadja a sokszor el sem olvasott kéziratot, elküldi a nyomdának, s ezzel letudta. Vagyis kifizeti a szerzőt, mégpedig többnyire természetben. A megjelenő, mondjuk 500 példányból odadob neki 100 darabot, s azt vagy eladja vagy szétosztja a barátoknak vagy remélt recenzenseknek.
Valaha bizony ez nem így volt. Előbb több lektor is elolvasta a könyvet, kiszűrte a helyesírási és stilisztikai hibákat, megkereste a legmegfelelőbb nyomdát, kifizette tisztességgel a szerzőt, megszervezte a kötet bemutatóit, s arról is gondoskodott, hogy az eljusson a könyvesboltokba, könyvtárakba. Hogy felvidéki példánál maradjunk, a Madách Kiadó, majd Madách Posonium bizony sok-sok könyvesboltot tartott fenn, Királyhelmectől Pozsonyig. Utóbbi helyen nem is akárhol, hanem a Mihálykapu utcában.
Ma már mindez a múlté, az egykori könyvesboltok közül mindössze egy-kettő maradt fenn lelkes könyvrajongóknak köszönhetően (nem tudom nem megemlíteni a rimaszombati Imrecze Évát vagy a tornaljai Simon Máriát), akik ma már mindennel foglalkoznak, jegyeket, de szlovák nyelvű könyveket is árulnak, s bármilyen könyvet beszereznek egy gombnyomással, kivéve, ha felvidéki kiadó könyvéről van szó. Mert azok többsége egyszerűen elérhetetlen.
Ez alól csak a helyi illetőségű szerzők képeznek kivételt, akik saját kezűleg beviszik a többnyire saját kiadásban megjelent könyveiket.
A napokban Farkas Ottó gömöri szerzővel beszélgettem a Pozsonyi Casinóban, aki elárulta, létrehozott egy polgári társulást, amelynek nevében pályázik a könyveire. Igaz, általában évente csak egyre, ugyanis nem is a megírás veszi el az idejének nagy részét, hanem a könyvei terjesztése. Nem is indult könnyen, nagyon sok példányt hordott szét könyvtárakba, községi hivatalokba, abba az egy-két még működő könyvesboltba (a tájainkon Rimaszombatba, Tornaljára, Fülekre), s ez idáig mintegy kétezer példányt ajándékozott szét, s mára már eljutott oda, hogy nem tudja elfogadni az összes meghívást az író-olvasó találkozókra, viszont több régióból is keresték már, ha Gömörben mindent felgyűjtött, akkor szívesen látják arrafelé.
Csak az a fránya idő… Szomolai Tibor első regényéből, a Felvidéki saga című családregényből több mint 11 ezer (jól olvasta nyájas Olvasó!) példányt adott el, igaz, több tízezer kilométert autózott már le a Felvidéken és a határ túloldalán is. A rendszerváltás óta a hivatalos kiadók által kiadott összes könyv nem jelent meg talán ekkora példányszámban, mindössze a szakma nem veszi semmibe, mintha nem is létezne. De ez már egy másik téma, s ő töretlenül járja a magyarlakta vidékeket. Igaz, hiába van még sok-sok terve, ideje egyre kevesebb marad azok megvalósítására.
A sztáríró előttem fizet, valahogy begyömöszöli a bőrtáskájába a saját könyveit (csak azt sajnálom, hogy nincs nálam a saját, még dedikálásra váró példányom), felpattan a biciklijére, s elviharzik. Elvégre este felolvasást tart az olvasás éjszakáján.
