Déjà vu érzés… Pontosan ez volt 1998 előtt is. Éveken át ment a versengés, veszekedés, gyűlölködés a politikai pártok, a sajtóorgánumok, a közszereplők között. Mariana mélységű árkok születtek akkor, és ezeknek a nyomai a mai napig fellelhetők, időnként szór bele valaki egy-egy kiskanálnyi anyaföldet árokbetemetés céljából, majd jönnek mások és hatalmas kotrógépeikkel egyre csak mélyítik ezeket.
Eközben észre sem veszik, hogy mindezt a tevékenységet egy homokozóban végzik és körülöttük felnőtt emberek nézik őket, egyre nagyobb távolságtartással. Igen ők a felnőtt magyar választók, akiknek legalább a 60%-a már régen nem szavaz magyar pártokra, mert nem díjazza ezt a gyermekded játékot, amit űzni próbál velük egy-egy csoportosulás.
Most, a sokadik pofon után, Trianon 100. évfordulója árnyékában kezdjük megérteni, hogy tényleg nem babra megy a játék (apropó, ki emlékszik még erre a közös, „nagy MKP”-s plakátra 2002-ből?), és egyesülni kívánunk. Legalábbis fent. Itt az ideje tehát, hogy megnézzük, mi a helyzet lent, az emberek között. Van-e kívánalom ebbe az irányba? A közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy igen, sőt nagyon igen, tehát a probléma megoldva, holnaptól itt a felvidéki világbéke és egyéb finomságok.
Aki viszont látó szemekkel és halló fülekkel jár-kel a Felvidéken a való életben és az áldásos interneten, vagy a még áldásosabb világhálón, bizony azzal szembesül, hogy nem lesz ez olyan egyszerű folyamat, mert éppen azok között vannak a legnagyobb ellentétek, tátonganak a legmélyebb szakadékok, akik középszinten motorjai a regionális folyamatoknak, legyenek azok polgármesterek, civil aktivisták, kultúrharcosok, vagy egyéb egyének. Nos, közöttük sok esetben valódi testvérharc folyik, ha a szűk látókörű szemüvegeiken keresztül szemlélik egymást.
Van azonban ennek a „háborúnak” egy érdekes része is. Például, ha a polgármesterek a Leader vidékfejlesztési társulásokban, a turisztikai desztinációs egyesületekben vagy az európai területi társulásokban folyamatosan együtt dolgoznak, tanácskoznak a saját régiójuk fejlesztésének az érdekében. Adódik a kérdés, hogy akkor mindezt miért ne lehetne megtenni egy közös magyar pártban?
Ha a hidas, emkápés tagok az egyes civil szervezetekben együtt főzik az aktuális étket, az aktuális fesztiválon, vagy a vianovás és gombaszögös gyerekek együtt csápolnak és táncolnak valamelyik koncerten, akkor miért feszülnek egymásnak azonnal, ha a politika színpadán találják magukat?
Persze, tudom, azért, mert „más értéket” képviselnek, az egyik konzervatívabb, a másik liberálisabb, meg jöhetne még száz egyéb érv. Az a gond, kedves jövőt formálók, hogy azt a 60 százaléknyi nem magyar pártokra szavazót a mi belső erőlködéseink egyáltalán nem érdeklik, sőt taszítja őket ez az állapot.
Nagyon nehéz lesz újrakezdeni egy elrontott házasságot, sok a tüske, mélyek a sebek a vélt vagy valós hűtlenség miatt. Nos az a helyzet, hogy tulajdonképpen most újra „el kell vennünk” egymást, és ilyenre csak rendkívüli esetekben kerül sor az életben. Nekünk viszont van egy csomó „gyermekünk”, van belőlük vagy félmillió, nagy részük eléggé elárvult a mi veszekedéseink miatt, pótszülőknél kereste a lelki békéjét, elcsatangolt, a családja nélkül él. Az ő sorsukért mi vagyunk a felelősök, senki más!
Ezt a családot csak a régi kapcsolataink rendezésével tudjuk rendbe rakni, hiszen a „gyerekeink” boldogsága a mi legnagyobb boldogságunk, és nem a saját harácsolásunk. Legalábbis remélem!
Sokan készen állnak arra, hogy megbocsássanak egymásnak, kibeszéljék azt, ami a lelküket nyomja, és hisznek az újrakezdésben, valamint hisznek abban, hogy újra egy nagy, erős, tekintélyt parancsoló magyar család leszünk. Tessék mindenkinek felnőni a feladathoz és elfogadni a pár(t)terápiát.
