Idén november 17-e szombatra esett. Valahogy olyan hirtelen állt meg előttem ez az ünnep a mindennapi rohanások és feladatok között, hogy szinte nem volt időm tudatosítani, milyen napról is van szó.
De azután rádióstúdióba mentem és késő délután meghívást kaptam egy megemlékezésre. Az épület előtt álltunk meg vagy húszan, ahol Kassán az egykori Polgári Fórum, majd a Nyilvánosság az Erőszak Ellen székelt. Emléktábla emlékezteti az arra járókat, milyen eseménynek volt színtere az épületnek ez a része. Az ajtót rég befalazták, mintha azt szimbolizálná, erre már nincs járható út. A szónokok bölcs gondolatokat fogalmaztak meg, melyek lényege az volt, az egyik oldalon a bizonyosság és a paternalista diktatúra áll, a másikon a demokrácia és bizonytalanság. Ha elégedetlenek vagyunk a mai helyzettel, az a mi deficitünk, mert más nem fogja kikaparni a gesztenyét a tűzből. A demokráciáért mindannyiunknak személyesen kell megvívnia a maga harcát ott, ahová a Gondviselés állított minket és sajnos naponta.
Nem messze tőlünk e szombati napon több százan hangoskodva tüntettek. Böfögtek a decibelek. A szónokok össze-vissza kiabáltak és handabandáztak. Népszerű jelszót skandáltak: Ficot a börtönbe! De őt kik emelték a csúcsra? Annak idején Hitler is demokratikus választás következtében jutott hatalomra. Hogy mi volt ennek a döntésnek a következménye a németek és a világ számára, köztudott.
Ha az önzés, gyűlölet és szűklátókörűség uralkodik, a társadalom szétforgácsolódik, a szolidaritás és józan ész, a belátás pirulva félrevonul. Az említett tüntetés fiataljai szlovák zászlók alatt vonultak föl az ősi Dóm mellett és bőgtek: „Szlovákiát nem adjuk!” Vajon ki akarja tőlük elvenni? „Mi itthon vagyunk!” – ugatták vészjóslóan. Vajon mi többiek miért ne lennénk itt otthon minden nacionalista őrjöngés ellenére? A Dóm fölemelte mutatóujjként tornyát és az ég felé mutatott. A fiatalok ezt a gesztust nem értékelték.
Hiába hamisítják a történelmet, felmenőink sírjai megbotránkozva a hamis történetekkel leitatott fiatalokon, eleve megcáfolják militáns hiedelmeiket. De saját őseik is. Jó lenne, ha ordibálás helyett, családfájukat vizsgálnák meg. Kijózanító lehetne! A végén egy jelszót skandáltak még, ami valóban 89 novemberében hangzott el: „Gyertek velünk! Gyertek velünk!”
Akkor, 23 évvel ezelőtt először csak középiskolai fiatalok mertek tömegesen fölvonulni valamelyik este a kassai Fő utcán és ezzel igyekeztek bátorítani az idősebb korosztályokat, nem utolsósorban saját szüleiket. Akkor ez az utca szégyenszemre még Lenin nevét viselte. A husáki neosztálinista nacionalizmus annyira megnyomorította, faszcinálta és megbénította a szlovákiai társadalmat, hogy sokan teljesen elbizonytalanodva néztek a jövő elé. Nem tudták még el sem képzelni, szabad társadalomban is lehet élni. Ekkor megtapasztalhattuk, de nem akartuk elhinni, ilyen gyönge lábakon áll a diktatúra. Külpolitikai támasza már nem létezett, hiszen a gorbacsovi glasznoszty szabad utat engedett a reformoknak. Magyarország és Lengyelország elindult a változások útján, a berlini fal leomlott, csak Csehszlovákia, Románia és Albánia viselkedett úgy, mintha mi sem történt volna. De jött az évforduló, mely a múltbeli esemény felelevenítése helyett a jövőnek szólt. Az erőszakmentesség győzött az erőszak fölött. A krisztusi elvet már Gandhi is alkalmazta a gyakorlatban, de ritkán akadnak követői annak ellenére, hogy bizonyította, bízvást hagyatkozhatunk az Újszövetség tanítására.
Ez volt a Genius Tempi, a Pillanat Géniusza, amikor mindenki megérezte, ez egy olyan kegyelmi állapot, melyben tisztességesen illik viselkedni. Hirtelen csökkent a bűnözések száma, az emberek egymáshoz való viszonya méltóságteljesebb, tisztességesebb és szeretetteljesebb lett. Soha vissza nem térő eufória uralkodott rajtunk. Sajnos néhány hét alatt a légkör megváltozott, mert a zavarosban halászó csirkefogók megindították önös támadásaikat és a társadalom nagyobb része erre nem volt fölkészülve.
Ölünkbe hullott a szabadság, melyért nem sokat tettünk, de azzal nem tudtunk élni. Néhány hónap alatt minden visszatért a korábbi tenyészetbe. A Történelem Urának útmutatása ismét devalválódott.
1989 után üzemi párttitkárom felvonult az első körmenetben, de azóta nyilván hiába keresnénk ott. Akkor némi bűnbánatot érzett és azt vallotta, vezekelnie kell. De ezt nyilvánosan sohasem követte el. Nem áll ki sok korábbi közszereplővel egyetemben az emberek elé és nem mondta alázatosan, tévedtem, rossz, embertelen rendszert legitimáltam tevékenységemmel. Ezt nem tette meg egyetlen felvidéki magyar újságíró, író, politikus, közszereplő és besúgó sem. Úgy viselkedtek, mintha sohasem szolgálták volna ki a korábbi rendszert, hanem mindig ellenzékiek lettek volna. Jó fizetéssel, pártkönyvecskével a zsebükben osztották az éceszt, majd hirtelen hullámlovasokként a változások élére álltak. Számos nevet említhetnék. De minek? Akkor sem változnának meg.
Ami zavar, hogy azóta sokukat kitüntetésben részesítették itt és Magyarországon, közszereplőkké, szakemberekké, sőt példaképpé váltak, miközben társadalmunk egyre jobban korhad, sokan föladják identitásukat, pedig a Tízparancsolat várja el tőlünk: Tiszteld apádat és anyádat. De ha Te nem tiszteled felmenőid anyanyelvét, akkor miről lehet még szó? Nem adod tovább a kincset, melyet kaptál gyermekeidnek, megtartod ezt a követelményt?
János Pál pápa állítólag megszámolta, hányszor szerepel a Szentírásban az a kifejezés, hogy Ne féljetek! Kiderült, 365-ször. A gyengébbek kedvéért megkérdezem, hány napja van egy évnek? Ez csak azt jelentheti – a kákán is csomót keresők számára -, négyévenként egyszer, február 29-én szabad csak félniük, akkor is csupán 24 órát. Ám a többi 1460 napon vajon mit csinálunk? Fogvacogva citerázunk és a saját pecsenyénket sütögetjük?
Végre hagyjuk abba a panaszkodást, siránkozást, óvatoskodó méricskélést. Huszon három évvel ezelőtt a Világmindenség Urától kaptunk egy lehetőséget. Végre merjünk élni vele!
Bethlen Gábor fejedelem kedvenc igéje volt: Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? Ha ez a lelki beállítottság számára sikert és elismerést hozott, nekünk miért ne hozna? Kicsinyek már mertünk lenni, alulkövetelni is próbáltunk, s csudák csudájára a hegyek kisebbségi egeret szültek, mert nehogy már valaki megorroljon ránk. Ez az egyre gyorsuló asszimilációnkat segítette elő. Meddig akarunk várni? Amíg utolsó mohikánokként megvalósul „bölcs” jóslatunk: ugye megmondtam előre, semmit sem lehet tenni! Pedig még lehet!
Čarnogurský miniszterelnök korában tisztességesen megmondta Csáky Pálnak, annyi jogunk lesz, amennyit kiharcolunk magunknak. Akkor ezt a gondolatot véres kardként kellett volna körbehordozni a magyarok körében. Ám még mindig nem késő. A történelem nem ért véget!
Sapienti sat!
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
