Igazából a reformáció kora óta terjedt el a bűnbánati és imanap először Németország tartományaiban, majd Svájcban, és fokozatosan más országban is. Frankfurtban például 1546-ban már közimákat tartanak.
A felsőbbség, a tartományi vagy országvezető urak rendelték el. Vagy az egyházi évet lezáró örökkévalóság vasárnapja előtti vasárnapon, vagy az amúgy is nagy népességmozgást előidéző szerdai vásárnapon volt. Tartottak hivatalos megnevezés szerint Buß- und Bettag-ot nagy járványok idején, hadjáratokkor, különösen is a török veszedelem idején. Például az erősen kálvinista városban, Straßburgban 1532-ben.
Háromféle céllal rendezték. Először is az egyház közbenjárása volt Istennél a nép bűneiért, amit egy év alatt felhalmoztak. Vezérlő Ige a Példabeszédek könyve 14,34:
„Az igazságosság felmagasztalja a népet, a bűn pedig gyalázatukra van a nemzeteknek”.
A másik jelentése: az egyház őrállói, prófétai tisztének gyakorlása egy-egy nemzetre, népcsoportra, közösségre leginkább jellemző közbűnök megnevezésével, közbenjárással Isten bocsánatáért. Harmadjára: az egyéni bűnök fel- és elismerése, lelkiismeretvizsgálat, bocsánatkérés Istentől. Svájcban szerdán tartják, három vonás is jellemzi: kantonális hálaadó, bűnbánati és könyörgési nap. Több helyen munkaszüneti nap is.
Bethlen Gábor nagyságos fejedelemnek is tanácsolták
A református fejedelem, a Bibliát több mint harmincszor elolvasó, a templom, iskola, egyetem alapító nagyságos fejedelemnek, Bethlen Gábornak az 1619. év elején Gyulafehérvárott tartott rendi gyűlés ajánlotta, hogy tartson penitenciát, bűnbánatot, konfirmálja, vizsgálja meg magát.
Európa sok országát megelőzve, Erdélyben egy ideig gyakorolta is a fejedelem és a rendek a közimát.
Később más országban, az USA-ban, Angliában, Skóciában, Dániában és másutt, a hagyományosan protestáns országokban kezdték bevezetni az ún. Nemzeti Imanapot. Ennek meghonosítására történt nálunk is évekkel ezelőtt próbálkozás, a Magyarországi Református Presbiteri Szövetség javaslatára, zsinati támogatással a kezdeményezés eljutott az Országgyűlésig. Talán egyszer majd ezt is törvénybe iktatják.
Egyéni bűnbánat – másokról alkotott állóképeink felszámolására
Sok fajta egyéni mulasztás, tudatos vagy szándékos, kisebb-nagyobb bűnre lehetne rávilágítani ezen a napon. A lelkiismeretvizsgálat vagy önvizsgálat csendjében. De kinek és hogyan van erre érkezése, alkalma? E naphoz kapcsolódva, szeretnék egy sok-sok bántást okozó, kellően nem reflektált apró „bűnöcskére” rámutatni, ami viszont nagyon is velünk van.
És sokat árt sokaknak. Ez pedig az a fajta reflektálatlan bűnünk, ami évek alatt nagyon fel tud duzzadni, képes emberi kapcsolatokat megrontani, tartósan megmérgezni.
Ez a múlt egy pontján valakiről rögzített kép, ami aztán olyan minőségbe, legfőképpen rossz megvilágításba állítva a másik embert, előítéletként, fixált képként, embertorzóként, karakterromboló véleményként, állóképként rág.
Évtizedek múltával találkoztam egykori osztálytársammal, aki ezt mondta: – Te semmit sem változtál. Ezt okos, kiművelt emberfőként lökte oda hozzám. Ha azt mondja, mennyit változtál, még el is hittem volna neki. De ezt nem. Mintha ő, és másokkal szemben olykor mi is, hivatalok vagy magánszemélyek ítéletalkotással belesnének és benne is maradnának ebben a csapdában. Pedig nem az idő a személyiségünk formálója, hanem Teremtő Istenünk. És a Lélek, s az Ige. Különösen fájó, ha ilyen állóképes előítéletek, rögzült vélemények fülbe súgva vagy hátunk mögött terjesztve, keresztyén körökben is burjánzanak.
Ferenc pápa ezt a római katolikus egyház rákfenéjének nevezte, mégpedig a pletyka formájában. Az Ige pedig egy sor ilyen „negatívban” rögzült rossz tulajdonságról tud, ami ellen még a napi bűnbánati és imanap is kevés lenne. A római levél 1,29-32 szerint ezek: hamisság, gonoszság, kapzsiság, rosszaság, irigység, gyilkos indulatok, viszálykodás, csalás, rosszindulat, besúgás, rágalmazás, istengyűlölet, gőg, fennhéjázás, dicsekvés, szüleikkel szembeni engedetlenség, kíméletlenség, szószegés, szeretetlenség, irgalmatlanság.
Döbbenetes sor, nem? Húsz olyan negatívum, ami az emberek közötti kapcsolatokat nagyon mélyre viszi, s amiből – legyünk őszinték magunkhoz! – nálunk is előfordul egyik-másik. Jogos az igény:
közimában, egyéni könyörgésben, nemzeti és személyes imában lenne mit kifertőtleníteni magunkból. De kinek van ilyen igénye? Annak, aki találkozott Jézussal.
És Jézus?
Amikor érzem, hogy évtizedek ősrágalmai hínárként fonnak körül, mindig Jézusra gondolok. Aki nem hagyta előítéletekkel, rágalmakkal, súsárlással befolyásolni magát. És működni a karakter gyilkosokat. Ő a parázna nő elleni igazhitű, vallási ítéletet is összetörte, amikor azt kérdezte: Ki az közületek, aki nem bűnös (Ján 8,7)? Mi lenne velünk, egyházainkkal, nemzetünkkel, ezzel a világgal, ha Isten és az Ő Báránya úgy tartanák meg vétkeinket, bűneinket, mint amilyen irgalmatlanul mi tartjuk meg másokét?! Ott is, ahol Jézus már réges-régen kimondta: Én sem kárhoztatlak, menj el, többé ne vétkezz (Ján 8,11).
Lett volna a közutálatban részesülő pénzváltóból, Mátéból az egyik legnagyobb evangélista, ha Jézus megőrzi ellenszenves képét?
Ő nem csak félretette a múlt állóképeit, mások hamis véleményét, hanem újjáteremtő és megtisztító egyéni exodussal kihozta őt múltjából. Hányszor járunk mi is így? Már egészen másokká tett téged, engem a megtisztító kegyelem, de olyan szemmel szúrnak belénk mások, mint ezelőtt 10, 20, 30, vagy ki tudja mennyi évvel. Mi lett volna a hajnali kakasszó előtt Jézust megtagadó Péterből, ha Jézus ezt a tagadását megtartja, fixálja? Lett volna belőle az egyház kősziklácskája? Lett volna Pálból a népek apostola, ha Jézus hagyta volna a damaszkuszi úton végigmenni, hogy öldöklő kardjával a nagyváros keresztyéneit lekaszabolja?
Ahol Jézus Lelke szabaddá tesz, ott ne kötözzük meg egymást és önmagunkat a régmúlttal, a hazugságok igájával! Ezen a bűnbánati és imanapon mindenki próbáljon a maga háza tájékán, szívében söprögetni. Találunk elég eltakarítani valót! Bizony a nemzeti imanapnak és az egyéni, s közimának nagyon is meg van a helye nemzetünk, egyháztagjaink, állampolgáraink, atyánk- és hazánkfiai életében.
S mi?
Korunk nagy református etikusa, a svájci Chr. Stückelberger gondolati verseskötetében így fogalmaz:
Bűn, amikor más mértékkel mérünk, mint amivel Isten mér. Fatalizmus, amikor feladjuk a reményt. Fundamentalizmus, amikor istenbizalom helyett törékeny biztonsággal áltatjuk magunkat. Fetisizmus, amikor a Feltámadott Úr helyett hamis és holt istenségek uralkodnak bennünk, rajtunk
(Három Főbűnünk). S mikor romlik meg a jó, lesz rosszá? Amikor átfordul önelégültségbe, s önigazultan forgolódik. Amikor a másik szemében kiszúrja a szálkát, a magáéban pedig még a gerendát sem veszi észre. Amikor osztja az észt és az igazságot, s csak alkalmazkodik, de nem lelkesít. Amikor távlattalan lenézésben, a másik ember semmibevételében telik kedve.
Uram, irgalmazz rajtunk nemzeti, egyéni, közösségi, egyházi bűneink felismerésével, megvallásával és kereszted elé tételével! Mert csak így szabadulunk meg ezektől egészen…
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma
