Léván – már hagyományosan – az 1848/49-es Magyar szabadságharc hőseinek emlékművénél emlékeznek meg az aradi vértanúkról. Kiss Beáta mondott beszédet, melyet alább közlünk:
Szimbolikusnak is tekinthető, hogy nemzeti ünnepünk évfordulóján, március 15-én és a nagysallói csata emléknapján is itt találkoznak a lévai, valamint a környék falvaiból közösségünk tagjai. Igy minden évben lélekben végigjárjuk a szabadságharc állomásait: a forradalom kitörésétől a győztes csatán át a fegyverletételig és a magyar főtisztek kivégzéséig.
Nemzeti gyásznapunk minden alkalommal az emlékezésen túl önvizsgálatra is ösztönöz.
Megtettünk, megteszünk-e mindent azért, hogy a vértanúk és a többi névtelen hős életáldozata ne legyen hiábavaló? Követjük-e példájukat hazaszeretetből, tisztességből, elkötelezettségből, kitartásból? Osztozunk-e hitükben, eszméikben, magyarságunkban?
Ezekre a kérdésekre kereste a választ ünnepi beszédében Kiss Beáta, az MKP országos elnökségének tagja.
A beszédet követő ünnepi műsorban a Czeglédi Péter Református Gimnázium diákjai mutattak be az alkalomhoz illő, szép, méltóságteljes verses, zenés irodalmi összeállítást. A megemlékezés végén nemzeti imánk szavaival kértük Isten áldását nemzetünkre. (DE)
Kiss Beáta beszéde:
Tisztelt jelenlévők, tisztelt emlékező gyülekezet!
Emlékezni gyűltünk ma itt össze, emlékezve azon tizenhármakra, kiknek halála okán az egész magyar nemzet gyásznapként tekint október 6-ra. Emlékezvén azon tizenhármakra, akik nem is 13-an voltak, hanem sokkal többen. A világosi fegyverletételt követően felgyorsuló kíméletlen megtorlásban ugyanis október 6. előtt és után is végeztek ki magas rangú honvédeket, börtönöztek be civileket, sokakat, ezreket. Az elnyomó rendszer sötét bugyrait megtapasztalhatták hétköznapi polgárok, nemesek és művész emberek, mindenki, aki a magyar szabadságmozgalommal szimpatizált, később bújtatta a menekülőket, vagy egyszerűen csak nem titkolta nézeteit, érzelmeit. Egyszóval, emlékezünk ma a tizenhármakra, a nemzeti elnyomás, a terror szimbólumaira, és mindazokra, kikre az utókor hősként tekint.
Nem tisztem történelmi előadást tartani, vannak erre a feladatra elhívottabb személyek. Mégis ami napon nem lehet nem elmélkedni a kor történeti vonatkozásain, illetve azon, hogy próbálkozzunk megérteni és megítélni e hősök személyes motivációit. Gondolom, nem én vagyok az első, aki felteszi a kérdést: tulajdonképpen miért álltak a magyar ügy mellé ezek az emberek? Több közülük nem is volt teljesen magyar származású, többüknek az anyanyelve sem volt magyar, akadt, aki felnőtt fejjel tanulta a nyelvet. Volt olyan köztük, akinek a forradalom előtt Haynau személyes jó barátja volt. Mi tehát a kérdésre a válasz? Miért tették ezt? S folytatom- miért vállalták a kockázatot akkor, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a cári hadsereg túlerejével szemben nincs remény a túlélésre? Miért nem győzött bennük az élni vágyás természetes ösztöne? Többen hagytak árván, özvegyen feleséget, menyasszonyt. Szerették őket. Mégis, vállalták a biztos halált. Túl egyszerű lenne és banális azt mondani, elfogták őket és halálra ítélték, nem volt más választásuk. De hiteles feljegyzések, igazolt dokumentumok tanúskodnak róluk, utolsó leveleiket ismerjük, utolsó szavaikat feljegyezte a kivégzést végigtekintő pap. Nos, ezek alapján tudjuk, hogy bátran mentek a halálba, egy percre sem rendült meg a hitük saját cselekedeteik fontosságában, eszméik helyességében. Mi tehát a válasz?
Véleményem szerint az okokat, mint mindig, több síkon is kereshetjük. Persze, természetesen tudom, más volt a kor. Az emberek sűrűn haltak meg, nem voltak babonás félelmeik, természetesnek számított, hogy férfiember, ha büszke, nemes lélek, bármikor kockára teszi az életét fontos ügyekért. Na, de ez nem elég. Úgy gondolom, a válasz első fele a magyar politikai nemzet nagyságában keresendő. Oly kor volt ez, amikor a magyar nemzethez tartozónak lenni büszkeség és kiváltság volt. Fontos nemzet volt a magyar, mely szabadságharcához elhivatottan csatlakoztak az említett tábornokok. A válasz másik fele magában a szabadság eszméjében keresendő. A magyarság mindig, minden korban ragaszkodott szabadságához, és soha nem tűrte az idegen elnyomást. Voltak időszakok, amikor tovább tartott a küzdelem, de végül, ha nagy-nagy áldozatok árán is, végül győzedelmeskedett. Gondoljuk végig a történelmi sorsfordulóinkat. A tatárok után IV. Béla újjáépítette az országot, mely újra erőssé és hatalmassá vált, a középkori Európa központi nagyhatalmává. A 150 éves török igát is leráztuk magunkról, majd az elnémetesítést forradalommal törölte ki a fejekből a nemzet. A véres huszadik század diktatúráit is követte megújhodás, mert mindig, minden korban akadtak sorainkban olyanok, akiknek hite erőt adott a többieknek is. Biztos vagyok benne, ez az erős hit lehetett oka annak, hogy mellénk állította a szerbet, horvátot, németet, hittek a modern európai királyság megszületésének lehetőségében, hittek a zsarnokság leverhetőségében.
Persze mindez nem ad választ arra, hogy az egyén miért nem futamodott meg, hogy lett hétköznapi emberek sokaságából hős, miért nem volt előbbre való családjuk, gyermekük, feleségük, saját életük? Mert talán e tekintetben is más volt a kor? Talán az a fogalom, hogy nemzet, közösség, együvé tartozás még nem szólam volt, hanem a lehetséges értékek legkomolyabbika? Talán az a szó, hogy becsület és elkötelezettség még nem degradált, kigúnyolandó fogalom volt? Talán még ismerték azon eszméket, hogy hűség és kitartás? Vajon ezekkel együtt az önfeláldozás is nagy romantikus ideál volt?
Az áldozatok vállalása e korban együtt járt azzal, ha valaki tisztességesen és becsületesen akarta leélni az életét. Nyilván voltak akkor is megjuhászkodók és árulók is szép számmal. De az utókor nem rájuk emlékezik.
Újra kérdést teszek fel. Ránk vajon fog emlékezni az utókor? S ha igen, vajon hősként vagy árulóként? Ahhoz, hogy a nemzeti emlékezet valakit szépen, szeretettel őrizzen meg, cselekedni kell. Nem áthárítani a feladatot másra, mondván, én kis ember vagyok, nem számítok… Cselekedjenek vezetőink, a tanult emberek, a pénzesek, vagy ki tudja ki, csak ne én… Nem az én felelősségem. Az én döntésem kis döntés, semmit nem befolyásol, attól még az emberiség nagy dolgai folyhatnak tovább…. Pedig nem, nem ez a helyes út. Gondoljunk bele, az aradi tábornokok is húsvér emberek voltak. Szerettek és gyűlöltek, voltak testi vágyaik és fájdalmaik, örültek és szenvedtek. Hajlamosak vagyunk a történelem szereplőire egyfajta masszaként tekinteni, mintha egy mesevilág alakjai volnának, noha nemcsak a tábornokok, hanem Petőfi, Kossuth vagy Széchenyi, a sok ezer névtelen hőse a szabadságharcnak is gyarló emberként élte életét. Lehet, hogy a katonák is sírtak, féltek, siratták elveszett életüket. De az biztos, hogy nem adták fel és tudták a kötelességüket. Nem bízták másra, maguk megtették azt, ami a dolguk. Mert a nemzet milliónyi ember, egyén közössége, melyet alakít a kollektív nemzettudat, mely nem eldobható, nem cserélhető és nem téveszthető össze semmi mással. Így tehát ránk csak akkor fog emlékezni az utókor, ha ennek a kihívásnak megfelelünk.
Ezen a helyen el kell mondanunk e megfelelés módját. Mi, akik kisebbségi sorsba kényszerültünk, s akikről a múltban itt-ott el is feledkezett a nemzet, ma már elmondhatjuk, saját kezünkbe vehetjük a sorsunk irányítását. Vannak lehetőségeink. Semmi nem gátol meg abban, hogy szabad magyarként éljük életünket, s harcoljunk akkor, amikor e jogunkban sértenek. S igen, van miért e percben is harcolnunk a többségi nemzettel szemben, de leginkább önmagunkkal szemben kéne végre cselekednünk. Vajon akkor, amikor az utókor ránk gondol, mi jut majd eszébe? Mi vagyunk azok, akik elemésztjük saját iskolánkat? Mi vagyunk azok, akik nem tartjuk érdemesnek saját intézményeinket önnön kultúránk egyértelmű ápolására? Mi vagyunk azok, akik a kommersz világban keressük az értékeket az egyedi, a saját helyett? Mi vagyunk azok, saját szabadságunk lehetőségét eldobjuk mondvacsinált érdekek végett? Mi vagyunk azok, akik már saját önazonosságunkkal sem vagyunk tisztában? Fel tudná ma áldozni bárki is közülünk az életét magyarságáért?
Persze, tudom, ma más a kor. Nincs halálos ítélet, a kérdés ilyetén feltevése helytelen. De vannak korunknak is kihívásai, s vannak áldozatok és kockázatok, melyeket vállalnunk kell, mint ama tizenhármak és a többi sok ezer névtelen. S itt van a kérdésekre a válasz. Ha a 21. század kihívásainak meg tudunk felelni, mi egyének, külön-külön névtelenül, akkor visszük együtt sikerre a nemzet ügyét. Ezek a kihívások pedig apróságokban keresendők, legyen az iskolaválasztás vagy névadás, elkötelezettség a nemzetet szolgáló ügyek mellett, a közös pontok keresése és nem a különbözőségeké, templomaink tisztelete, intézményeink anyagi és erkölcsi megtartása, magyar ajkú gyermekek születése és még sorolhatnám. Lehet, ez mind áldozatokkal jár. Talán pár perccel tovább kell autózni a szomszédos helyett a magyar iskolába, többe kerül két gyermek felnevelése egy helyett, talán több feladat megtalálni azokat a lehetőségeket, melyek a magyar kultúrához csábítják a fiatalt és az idősebbet, talán lemorzsolódik egy-két barátnak hitt ember, talán… De ezek nem világrengető harcok, nem az életünk végletes feladása, hanem pont fordítva, egyértelmű, bátor és kompromisszumoktól mentes megélése. Ez lehet csak a helyes út, melyért majd hálás szívvel ítél meg az utókor. Mert akkor még lesz utókor.
Én hiszek a szabadság eszméjében és hiszek a feltámadásban. Hiszek abban, hogy vagyunk sokan, akik a kockázatokat és áldozatokat is vállalják. De tudom, hogy nem vagyunk elegen. Ha elegen lennénk, akkor nem lenne kimutatható radikális fogyásunk, eltartanánk kulturális intézményeinket, nem lennének veszélyben iskoláink… Úgy tekintek erre a korra, mint sok egyéb más korra is a magyar történelemben, amikor sötét erők uralkodtak rajtunk vagy éppen a fejekben. De mindig, minden korban győzedelmeskedett a szabadság vágya, most is győzni fog.
Így tehát tudom, az aradi hősök halála, kik miatt most itt állok és beszélek, nem volt hiábavaló. Nem haltak értelmetlen halált. Arad pedig a magyar Golgota, írta 1890-ben kelt levelében Kossuth Lajos. Tekintsünk így rájuk tehát. El fog érkezni a feltámadás. Ha ebben hiszünk, és e szerint élünk, akkor a mi életünk sem értelmetlen küzdelem, a mi harcunk is értelmet nyer, és lesz utókor, aki majd ránk is büszkén tekint. De ezért mindannyiunknak, így Önöknek is, tennünk kell, a felelősség alól ki nem bújhatunk. Minden elvégzett feladatunkért pedig majd megítél a történelem. Adja Isten, hogy megfeleljünk.
Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”41949″}
