Tóthpál Gyula művészetéről
Micsoda csend és mennyi tünemény!
A fiú megáll a fény
rácsai mögött csodálni
az aranykupolás bodrogközi pusztaságot,
ahová mindig visszavágyott…
Lelke mélyéig az ő földje ez:
innen indult égi mezőkre
ezer éven át szépapáinak minden őse.
Török Elemér: A Bodrogköz fia
Tóthpál Gyula a mögöttünk hagyott, pontosabban a mögöttünk tudott 20. század fojtogató, kiszolgáltatott s egyben nyugtalanító hetvenes-nyolcvanas éveinek egyik legegyénibb hangú, legmélyebb látású, következésképp legfontosabb fotóművésze. Mind a felvidéki magyar, mind az egyetemes magyar művészetben. Aki kezdetben „újságot írt és fotózott. Aztán fotózott és újságot írt, végül pedig csak fotózott”. Hogy korának valóban az egyik legegyénibb látású, legfontosabb fotóművésze legyen…
Kezdetektől mondjuk és hisszük, hogy a felvidéki s egyben a Kárpát-medencei magyar értelmiségnek van, kell, hogy legyen egy szent hegye: a műveltség és a kultúra. Ennek a szent hegynek, ennek a mi Olümposzunknak méltán lett a tagja életünk krónikása, Tóthpál Gyula, a fotóművész – immár évtizedek óta. Azóta, hogy a huszadik század hatvanas éveiben eldöntötte, olyan fotóművész lesz, olyan magyar fotóművész, akinek a képei senki máséival nem téveszthetők össze. Nos, nyugodt szívvel elmondhatjuk, hogy Tóthpál következetesen megvalósította ars poeticáját: a „kálváriák kimerítő kaptatóján” felfelé haladva is végig a kultúrát, nemzetét és szülőföldjét, a Bodrogközt szolgáló művész maradt, akit – a múlt század közép-európai értelmiségeihez hasonlóan – a félelem és szorongás nevelt ugyan, mégis – vagy éppen ezért – olyan klasszikus értékeket teremtett, melyek azon a bizonyos kaptatón felvitték őt a „megváltás hegyére”. Mert nem egyszerű krónikása ő az életünknek, hanem a halál helyett az örökké újjászülető ember krónikása, akinek a szeme nemcsak a lelket, hanem a szívet is tükrözi, azt a szívet, amely a világ teremtésének a forró fészke, s amelyből minden élet kiindul.
S azt is nyugodtan rögzíthetjük, hogy Tóthpál Gyulának különös adottsága van az örökkévalóság és a pillanat egymás ellen feszülésének a megragadására, mint aki művészi erejét és emberi hűségét az isteniből eredezteti, ezért tud hatni egyszerre az érzelemre és az értelemre. Ilyen tekintetben – s azért is, mert számára a fotózás filozófiai, vagyis alapvetően létproblémát jelent – a művészete egyetemes művészet: fekete-fehér fotóin, természeti képpel szólva: ébenfekete és liliomfehér képein elsősorban a valóságteremtő hitelesség ragadja meg a szemlélőt, az a lélekbe kódolt elementáris erő, mely mint minden igaz művészt, aki látja a láthatatlant, rokonságba hozza a Teremtő és a teremtés abszolútumával. Fotóművészünk egyik méltatója, a Bartók Béla-díjas Szabados György úgy próbálja megfogni ezt a Tóthpál-jelenséget, hogy az embert általában, így az alkotó művészt is azzal a bizonyos Buddha-emberrel „méri”, tudniillik, hogy csillogó vagy poros-e a tekintete, azaz hát a művészete egy-egy alkotónak. S úgy találja, hogy Tóthpál „tekintete” csillogó, mert művei az örökkévalósággal rokoníthatók: magasztosak, a teremtéshez és a Teremtőhöz egyetemes módon, hitelesen, „pormentesen”, a szépségen és a jóságon keresztül viszonyulnak, ezért a befogadónak élet- és lelkierőt „ajándékoznak”, katarzisban, majd harmóniában részesítve őt. Így törvényszerű, hogy Tóthpál fotói elementáris szimmetriájukkal egyrészt örökkévaló művészetet teremtenek, ugyanakkor, illetve éppen ezért „a magyar művészet, a magyar közösség, a magyar jelenség vonatkozásában is rendkívüli magaslatot jelentenek”: az élet legfontosabb dolgairól tudósítanak, az élet mély, szakrális és nem felszíni, szekuláris voltát hangsúlyozzák, bemutatva „a szenvedő emberi egzisztenciát, a történetnek, a történelemnek, a sorsnak kiszolgáltatott ember szegénységét, megrendüléseit, helytállását, reményét és hitét”.
Úgy emlékszem, több évtizedes barátságunk egyik intim pillanatában Tóthpál Gyula a vizualitás katonájának, a látás harcosának nevezte önmagát, akinek a fényképezőgép a fegyvere, mellyel nem öl, hanem örök életűvé teszi az embert, meghódítja és birtokba veszi a létet, az emberi igazságot: az élet mélységét és tragikumát, a megrendüléseket és fájdalmakat, a sorsunkról regélő tárgyakat, a természetet és az állatokat: hol a ballada, hol a románc, hol a visszafogott óda, mi több, egyfajta szemérmes himnusz hangján, megmutatva a külsőbe öltözött belsőt, a mulandóságban is ott ragyogó szépséget. Alkotásain, figyeljenek bár önmagukba vagy a mélyből tekintsenek kifelé, mindig a sallangjaitól megtisztított, lecsupaszított, meztelen lét dokumentálja önmagát, mint költőink és íróink legerősebb és legtisztább lapjai: az egyetemességen belül a felvidéki magyar sorsközösség életdrámája is elénk rajzolódik.
Csoóri Sándor írja Tóthpál Gyuláról, hogy az ő képein semmi sem azonos csupán önmagával, mert az alkotásai történelmet és drámát sűrítenek, képeinek „csöndje” beszélő csönd, „a bábmanökenek a kirakatban nem egyszerűen csak próbababák, hanem a halál csúfondáros utcalányai; a vasúti kocsiban hegedülő rokkant nemcsak egy közönséges koldus vagy zenész; vele a háború utazik a vonaton; ráadásul a hallgató és emlékező férfiutas homlokráncain az elveszített hazák is ott utaznak”. De említhetjük további, a jelképek erejével beszélő képeit is. Az egyiken, melynek A diktatúrák dallama vagy Trianon dallama címet is adhatnánk, egy ötsoros kotta-szögesdrótkerítés betonján egy vaskampó a G-kulcs s egy árván gubbasztó, szürke veréb a hangjegy; a másikon egy megtörten és vádlón magasodó bogáncsot látunk a hótengerben, mely a Don-kanyar halott katonáit gyászolja: a bogáncs-katona a „kezében” egy törött kardot és egy akna széttépte zászlót tart.
Tóthpál Gyula életművét az elementáris szimmetria pecsétje teszi maradandóvá. Képein minden szimmetriában van, az arányok ezerféle módon jelennek meg alkotásain: először is a fehér és a fekete színek aránya, aztán a kint és a bent aránya, az értelem és az érzelem aránya, a fény és az árnyék aránya, az élet és a halál aránya, a szekuláris és a szakrális aránya, de beszélhetünk a gyarlóság és a helytállás arányáról, az elveszettség és a hit arányáról, a pillanat és az időtlenség arányáról, a lét örömének és bánatának arányáról s végül a rész és az egész arányáról is.
S ezért mondhatta kedvesen, mély emberi és szociális együttérzéssel Koncsol László is 2007-ben, a Posonium Művészeti Díj 2007. évi Életműdíj kitüntetettjéről, Tóthpál Gyuláról, hogy „ha sok pénzem volna, vennék neki egy kiváló kamerát, hogy mozgó dokumentumfilmeket készíthessen Szlovákia magyar peremvidékeiről; s ha sok pénzt nyernék a lottón, az első milliót minden bizonnyal neki, Tóthpál Gyulának adnám, hogy gyönyörű álmait valóra válthassa”. Méghozzá ott, ahová a termékeny évek után visszatért, ahová mindig is visszavágyott, a Latorca–Bodrog–Tisza övezte, aranykupolás rónaságra.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”31633,8534″}
