„Ó szép magyar nyelv! Aki egyszer téged
Ajkára vőn, többé nem dobhat el!” – Ábrányi Emil
A Csemadok Országos Elnöksége 2023-ban élesztette újjá az egykor sikeres Anyanyelvi Hét rendezvénysorozatát, immár Magyar Nyelv Hete elnevezéssel. Az idei programsorozat november 13-tól, a magyar nyelv napjától december 16-ig, Kodály Zoltán születésnapjáig tart. Idén az országos megnyitót a Csemadok Országos Tanácsának megbízásából a Csemadok Rimaszombati Területi Választmánya szervezte, együttműködve a Csemadok Tajti Alapszervezetével és a község önkormányzatával. Az ünnepi műsor keretében kihirdették és átadták az országos esszéíró pályázat díjait is. A három korosztály számára meghirdetett pályázat lehetőséget adott arra, hogy a résztvevők saját gondolataikat fogalmazzák meg a magyar nyelvről, a szülőföldhöz való kötődésről, a családi örökségről és az anyanyelv megőrzésének fontosságáról.
A harmadik, felnőttek számára meghirdetett kategóriában megosztott első díjat kapott a magyarországi leveleki Kurucz Noémi és a csicsói Nagy Edit. Ezúttal előbbi esszéjét tesszük közzé.
Kurucz Noémi: Ösztönös reakció
Emlékszem még, amikor a sírás kerülgetett egy-egy angolul folytatott beszélgetés során. Hová tűnt a személyiségem? Hol van az évek alatt gondosan felépített és féltő gondoskodással ápolt szókincsem? Alig vártam, hogy visszaválthassak magyarra. Mintha egy kapcsolót átnyomtak volna a fejemben: újra kaptam levegőt, mosoly ült ki az arcomra, és a mellkasomban egy kellemes, bizsergető érzés terült el. Végre, magyarul.
Irigyeltem azokat az embereket, akik több nyelven beszéltek. Olyan könnyűnek tűnt! Én is olyanná akartam válni. Biztos csak gyakorlás kérdése az egész. Amikor külföldre kerültem, rákényszerültem az angolra. Az iskolai órák azonban nem készíthettek fel mindenre. Az órák angolul zajlottak, az emberek angolul beszéltek, a beadandókat angolul kellett megírni. Egy-két kósza telefonbeszélgetés a szüleimmel magyarul, de valahogy nem volt ugyanolyan.
Aztán megérkezett a többi magyar diák. Egy óvatos üzenet a csoportba.
Van kedvetek találkozni holnap?
Két hét után először beszéltem ismét az anyanyelvemen. Olyan furcsa volt. Olyan különlegesnek érződött! A gesztusok, a testbeszéd, a nevetésem… minden más volt magyarul.
És ismét ugyanaz az érzés: kapok levegőt.
Aztán megint jöttek az idegen nyelvek: norvég, angol. Angol és norvég. Néha egy kis magyar. És bár az angolom hihetetlen fejlődésnek indult, akadtak kifejezetten vicces pillanatok a többnyelvűség gyakorlása miatt.
Amikor az ember ösztönből válaszol, mikor csak hátradob egy félmondatot a válla fölött, bizony nem mindig sikerül idegen nyelven. Zsigerből jött az Ugye?, Nahát!, Jó!, Jó ég! és hasonló kedves társaik. Az emberek csak pislogtak, nem értettem, mi a probléma. Mire leesett, zavaromban a kabátommal megegyező színűre pirultam és össze-vissza habogtam. Most már csak nevetek. Ha te nem használod a magyart, akkor majd ő használ téged.
Az emberek óvatosan méregettek minket, összesúgtak egymás között és ráncolták a szemöldöküket. Percek teltek el, mire összeszedték bátorságukat, megközelítettek minket, majd kissé félve megkérdezték: Ti mégis milyen nyelven beszéltek?
Ekkor csak váltottunk egy gyors pillantást a többiekkel, elmosolyodtunk, majd válaszoltunk. Lassú bólogatás volt a válasz és újabb óvatos méregetés, ismételt suttogás. Ekkor fogtam fel, hogy mennyire egyedi, különleges nyelv a miénk.
Óvatos megközelítés. Egy lány sugárzó mosollyal kérdezi, hogy magyarok vagyunk-e.
Hallatszik, hogy töri a nyelvet, de meglepően jól használja a toldalékokat. Biztosan több éve tanulja. Félig magyar. Megkérdezi, hogy nem lenne-e kedvünk elmenni kávézni és gyakorolni vele. Nincs kivel magyarul beszélnie. Nem győz hálálkodni, mikor beleegyezünk.
És nem ő az egyetlen. Félig magyar emberekkel hoz össze a sors, és mindenki gyakorolni akar.
A nyelv az örökségük része, kétségbeesetten kapaszkodnak hozzá. Értik, hogy hozzájuk tartozik, de a fonál szépen, lassan kicsúszik az ujjaik közül.
Különleges nyelv a miénk. Nem is lehet elmagyarázni, hogy mennyire.
Jót mulatunk rajta, mikor a magyar szinonimákat próbáljuk részletesen ecsetelni a
külföldieknek. Minek ennyi változat? Nem elég, hogy a szép, az szépet jelent? Miért gyönyörű,
csinos, sziporkázó, szemgyönyörködtető, lélegzetelállító és szívmelengető?
Hogy a ménkűbe! Nem esett messze az alma a fától! Kutyából nem lesz szalonna. A bor nem
válik vízzé.
De miért így mondod? Miért nem azt mondod, amit gondolsz? Jönnek a kérdések. Csakhogy tévednek, pontosan azt mondom, amit gondolok. És bár lehet nekik furcsán hat, nem lenne ugyanaz, ha azt mondanám helyette például, hogy Ez nem lehet. Nem ugyanaz az érzés, nem ugyanaz a hatás.
És éppen ez az, ami egyedivé tesz. Amint magyarul beszélek az otthoni barátaimmal, előjön egy sokkal választékosabb énem. Nyakatekert mondatokat használok, legalább kétmillió vesszővel, hosszú szavakat és elkopott kifejezéseket. Ezt más nyelven nem tudom átadni.
Amikor újabb beszélgetésekbe elegyedek a nemzetközi találkozókon, már nem csak a diplomámmal dicsekedek. Nem csupán az egyetemi sikereimet vázolom fel sebészi pontossággal. Fejemet felemelve, féloldalas mosolyra húzom a szám, mikor azt is kijelentem, hogy tudok magyarul.
De az nehéz. Jön a válasz.
Ám az igazság az, hogy nem is sejtik, mennyire. Mert ha egyszer belegabalyodsz, többet nem szabadulsz tőle.
Kurucz Noémi / Csemadok, Felvidék.ma


