Ha manapság valaki említ egy másik személyt, az illető neve mellé szorgalmasan odateszi az úr vagy a hölgy megnevezést. Tehát X úr vagy Y hölgy így, meg úgy. Ez valamiféle udvarias formula, amelyet tulajdonképpen kivétel nélkül használunk. Korábban a kötelezően alkalmazott elvtárs, elvtársnő kifejezés volt divatban, de azt ma már nem illendő használni, még megsértődne a megszólított. Úgyhogy jobb híján az úr/hölgy megnevezés használatos.
Pedig… Pedig tudjuk-e, mit takar ez? Mit jelent, hogy ez az úr vagy az a hölgy? Ne gondoljon itt senki a régi, csúnya kizsákmányoló urakra! Régebbi beidegződések szerint ez sokkal inkább olyan személyhez társult, aki jól nevelt, tud viselkedni, tisztességesen viszonyul embertársaihoz, aki saját és mások meggyőződését, értékrendjét is tiszteletben tartja, tapintatos, ismeri az udvariasság szabályait, és azok szerint beszél, viselkedik, azokhoz tartja magát.
A régi szép idők! Akkor még az elvtársak is megbízhatóbbak voltak. Ha az a hír jelent meg, hogy nem lesz drágább a kenyér, akkor biztosak lehettünk benne, hogy bizony drágább lesz. Ma? Ma már azt sem tudjuk felmérni, miféle érdekek mentén mit és mennyit hazudnak „a köz érdekében”. Azelőtt csak egy párt volt, azt az egyet kellett kiismerni, és tudtuk is, hogyan kell érteni a sok mesét, amelyet az SZKP KB szövegeiből idéztek.
Önös érdek akkor is volt, de csak egy pártnak lehetett benyalni. Eltérő véleményünket pedig csak suttogva mondtuk el, de azt is kulturáltan. Végül is nyelvünk teljes mértékben alkalmas arra, hogy bármit megfelelő árnyaltsággal kifejezzünk, még a legkeményebb kritikát is.
Ezzel szemben mit gondoljunk az olyan politikusról, aki sűrűbben váltogatja a véleményét, mint az ingét, vagy aki másokat sértegetve, megalázva, kocsmai stílusban képes csak kommunikálni? Az ilyeneket miért tiszteljük meg az úr szóval? Hát úr (netán hölgy) az?
Gyakran tapasztaljuk, hogy még a kocsmában is finomabban beszélnek. Miért lett a kocsmai stílus a kocsmán kívül is oly divatos? Még az irodalomba is – ami a szó művészete volna! – begyűrűzött. Érthető ugyan, hogy az elmarasztaló, trágár kifejezés, hasonlat vagy tett közérthetőbbé teszi a mondanivalót, de ez mégsem ok arra, hogy a legocsmányabb, vaskos vulgarizmusokkal ékesített módon beszéljünk. Még akkor sem, ha ellenlábasunk – véleményünk szerint – a legnagyobb hülyeségeket mondja vagy teszi. Miért nem lehet kulturáltan, emberhez méltóan viselkedni? Esetleg kizárólag bizonyított tényekkel érvelni? Akár a parlamentben, akár közvetett üzengetéssel, bárhol?
Hogyan kerülhet egyáltalán az ilyen személy a nyilvánosság elé? Miért nem fordulunk el undorral tőle, miért nem ítéli el az ilyen viselkedést a társadalom? Miért lett az ittas kocsmai stílus elfogadható?
Netán ilyen lenne a választók ideálja, és ezért választanak meg ilyen bunkó politikusokat? Mert az ilyen egyének számára ez a megfelelő, hiszen ezt hozták magukkal a magánéletükből? Akik így beszélnek, viselkednek, nyilván személyiségük színvonalának megfelelően teszik ezt. Feltételezhető, hogy ez a sajátjuk, és tudatosan alkalmazzák, mert úgy látják, ezzel imponálnak választóiknak: ő is olyan, mint egy kocsmatöltelék, ő a mi emberünk.
Akadt olyan javaslat is, hogy alkotmányosan kellene rögzíteni, miként viselkedjen például egy miniszterelnök a parlamentben. Csakhogy ez azért is abszurd, mert a viselkedési kódexet nevesíteni, törvényben szabályozni lehetetlen. Ha ugyanis valaki ezt nem tanulta meg gyerekkorában…
Hová süllyedt a kommunikációs kultúra? Nézzünk már tükörbe!
Aich Péter/Felvidék.ma


