Február elején újra népszavazás lesz Szlovákiában. Amennyiben a „bevált” hagyományok szerint alakulnak a dolgok, ez is érvénytelen lesz. Annál is inkább, mert megosztók a kérdések, és maga a népszavazás nem igazán nyújt lehetőséget bármi változásra.
Mert ugye nem Svájcban vagyunk (ezt nem nehéz észrevenni), ahol a népszavazást komolyan (és szó szerint) veszik, de úgy látszik (nem alaptalanul), a demokrácia (na meg a lakosság) mifelénk még nincs olyan szinten (nyersebben fogalmazva: még nem olyan érett), hogy a köz véleményét a törvény erejére kéne/lehetne emelni (lásd a lapok elektronikus változatának primitív, gyakran vulgáris hozzászólásait). Olyan vélemény is elhangzott e jövendő népszavazásról, hogy fölöslegesek a kérdések, mivel azokra ilyen-olyan módon már van válasz, szabályozva van az ügy, bár persze akad olyan is, aki úgy véli, nem árt a kérdést egy népszavazással is megerősíteni.
A téma ugyancsak érzékeny: a családról van szó. Az első kérdés az, vajon házasságnak kizárólag egy nő és egy férfi hivatalos kapcsolata nevezhető-e. Ez a tulajdonképpeni lingvisztikai kérdés azonban arról szól, házasságot köthet-e Szlovákiában (miként immár több országban) két azonos nemű egyén. Ha jobban belemélyedünk a problémakörbe, észrevesszük, hogy eléggé félrevezető kérdés ez. Mert idáig házasságnak kizárólag egy férfi és egy nő kapcsolatát tartottuk, házasságot kizárólag ők köthettek.
Igaz, van ennek gazdasági és jogi következménye is, elsőrendű célja azonban mégis a jövendő nemzedék fölnevelése, a róla való gondoskodás. Nyelvünkben és fogalomrendszerünkben tehát kialakult az egyértelmű jelentés: házasságot két eltérő nemű egyén köt, vagyis egy férfi és egy nő hivatalos kapcsolata nevezhető házastársi viszonynak. Ha két azonos nemű egyén alkot ilyen kapcsolatot, az már eleve valami más, sőt teljesen más.
Mivel az ilyen kapcsolatból gyermek nem születhet, a házasság alapvető célja nem valósulhat meg, ennek következtében pedig értelmét veszíti. Két azonos nemű egyén kapcsolatára sajnos nincs is igazán megfelelő kifejezésünk, házasságnak azonban aligha mondható. Ha közösen, közös háztartásban kívánnak élni, a lelkük rajta, tegyék meg, végül nem új dolog ez, amíg privát dolog marad, addig nem is zavarhat senkit, de házastársi kapcsolatnak ez azért mégsem nevezhető, még akkor sem, ha egy házban laknak. Hivatkoznak mindenféle jogi következményre is ezzel kapcsolatban, de inkább kifogás az, mert hiszen az ilyen kapcsolatban élők gazdasági, örökösödési stb. ügyeit másképp is rendezni lehet, annak nem föltétlenül házasságkötés a föltétele, s a házasság fogalmát sem kell evégett átértelmezni. Nevezzünk mindent a maga nevén, az alma maradjon alma, a körte pedig körte.
A népszavazás másik kérdése az, vajon örökbe fogadhatnak és fölnevelhetnek párkapcsolatban élő egyneműek gyermeket. Nos ez is ilyen erőszakos kérdés, tulajdonképpen két kérdés egyben, még akkor is, ha a kettő összefügg, de lényegében fából vaskarika. A természetben ez úgy van, hogy gyermek különböző nemű egyének kapcsolatából születik, az egyneműeknél ez lehetetlen. Nyilván nem véletlenül van ez így, végül emberek vagyunk, nem amőbák. Jó oka van ennek: a gyermek harmonikus fejlődéséhez szükség van a női és a férfi elem közös hatására, s ez, ha úgy vesszük, természet adta természetes jog. Miért akarnánk ettől a gyermeket megfosztani? Milyen alapon? Milyen jogon? Tudom, hogy nem minden anya és apa tökéletes, ám ez az egyneműeknél is így volna. Csak azért, mert manapság jól hangzik az egynemű párkapcsolatnak (is) mindenféle jogot biztosítani, nem feledhetjük a dolgok visszáját, s nem foszthatjuk meg a gyermeket a természetes közegtől. Egy gyermeknek is vannak jogai, joga van apára, és joga van anyára is. Vannak kivételes helyzetek, persze – de muszáj abból szabályt csinálni?
A harmadik kérdés arról szól, kötelezővé tehető-e az iskolai oktatás/nevelés keretében a szexualitásról és eutanáziáról szóló nevelés. A kérdés ugyancsak kacifántos. Gondoljunk csak bele: olyan kérdések ezek, amelyekről elsősorban otthon illene és kéne beszélni. Nem újdonság, hogy nem minden szülő áll e téren a helyzet magaslatán, hogy gyakran nem a legmegfelelőbb módon épp az utca a fő információs forrás, de akkor inkább arról kéne beszélni, hogy a szülőket kellene jobban fölkészíteni, nem a gyerekeket az iskolában. A szexualitás elsősorban és főleg intim dolog, úgy is kellene kezelni. Ez nem azt jelenti, hogy nem lehet arról nyíltan beszélni, de ha ezt köztémává tesszük, mint a focit, akkor elveszti lényegét, az intim párkapcsolat csodáját – miként az nem egy reklámból és filmből máris érzékelhető.
Az egész probléma sajnos annak a „fejlődésnek” a következménye, amely a XX. században egyre követelőzőbb lett, hogy ugyanis fölgyorsult világunkban a családra egyre kevesebb idő marad, ezzel összefüggésben a hagyományok ápolására és továbbadására sem jut elég idő, s így az, ami addig a család szinte kizárólagos feladata volt, egyre inkább az iskolára, tehát a társadalmilag szervezett nevelésre hárul(na). Már amennyiben az iskolában a nevelésre is kellő idő és alkalom volna. Előfordul, persze, kinek nem inge, ne vegye magára, de tudjuk, hogy a hangsúly amúgy az oktatáson van, az előírt tananyag tölcsérezésén. Ráadásul a szexuális nevelés, mivel intim témáról van szó, intim (szülői) kapcsolatot is föltételez(ne). Nem könnyű! Nem volna mégis jobb erre a családot jobban fölkészíteni? Az anyákat és az apákat?
Hát még az eutanázia! Voltaképpen miért kellene ezt az iskolában oktatni? Hogy a gyerekek tisztában legyenek azzal, hogy meghalni is joguk van? Szakembernek is nagy fejtörést okoz ez a téma – miért szükséges erről a gyerekeket informálni? Az orvos alfája és omegája a hippokratészi eskü kell legyen, tehát a gyógyítás, az életben tartás minden hozzáférhető eszközzel, végül minden normális embert, vallásától függetlenül, az élni akarás ösztöne vezérli. Az eutanázia szélsőséges eset, igazából az öngyilkosság megszépített kifejezése. Csak azért, mert ezt jogként állítjuk be, már a gyerekeknek is a fejébe kell verni, hogy meghalni márpedig szabad? Miért teszünk népszavazási kérdéssé olyat, amire moralisták sem képesek világos választ adni? Talán mégis okosabb volna arról beszélni (az iskolában is), hogyan lehet a nagymamának vagy a szomszédnak akár segíteni, betegekkel hogyan kell bánni, embertársainkon hogyan segítsünk, hogy szebbé, könnyebbé, örömtelibbé tegyük idős korukra, nehéz perceikben az életet.
Ha mindezt végiggondoljuk, nyilván észrevesszük, túl bonyolult problémákra kérnek választ a populista módon megfogalmazott kérdések. Mondvacsinált jogokat próbálnak legalizálni, felejtve, hogy minden jognak kötelesség a velejárója, amire tekintettel kell lenni, s betartani. Az előremenekülés jellegzetes példája ez: következményt szeretnének orvosolni, holott az okozatot kéne.
Aich Péter, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”50998,50893,50599,50259,49583″}
