Esterházy János szlovák részről történő megítélésében pozitív áttörést jelenthet a Postoj című internetes lapban megjelent vélemény, melynek szerzője Dagmar Babčanová, a Szlovák Köztársaság egykori vatikáni nagykövete. A Megváltás volt számára a halál című írást az alábbiakban közöljük.
Az emberiség története tele van ártatlan emberek likvidálásának szörnyű eseteivel. Vegyük például a 20. századot, melynek elejére rányomta a bélyegét egy teljes keresztény etnikum kiirtásának szándéka az általuk évezredek óta lakott területről. Az örmények tömeges lemészárlásának a mai napig nincsenek felelősei, mi több, a bűntett megnevezésével is adósak maradtak.
Nem is szólva az oszmán zsarnokság, az őrült Hitler, a rögeszmés Sztálin és további számtalan követőjük pusztításáról, a „nemkívánatos elemek” valamikori totalitárius Csehszlovákiában történő likvidálásáról. Azok a praktikák, melyeket a kommunista vezetők rögtön hatalomra jutásuktól kezdve alkalmaztak osztályellenségeikkel szemben, nem kerülhették el a keresztény katolikusokat sem, ellenkezőleg, a terror és likvidációs szándék célcsoportjának számítottak.
Ennek bizonyítéka számtalan katolikus pap és laikus története, akiknek élete a börtönben végződött, illetve a kínzások és a folyamatos zaklatások következtében vesztették életüket. A legtöbb esetben mélyen vallásos, nemes tulajdonságokkal rendelkező, ártatlan emberekről volt szó, akiknek egyedüli bűnük az volt, hogy hűek maradtak egyházukhoz és a hazájukhoz. Ez elegendő ok volt arra, hogy ne lehessenek teljes jogú polgárai a népi demokratikus államnak. Az ilyen ártatlan embereket megfosztották becsületüktől, hitüktől és emberi méltóságuktól, s ennek stratégiáját a volt Csehszlovákiában olyan tökélyre fejlesztették, melyre nem volt példa még a keleti blokk többi országában sem (Lengyelország, Magyarország). S a kínzók máig is zavartalanul járnak közöttünk, anélkül, hogy megbüntették, felelősségre vonták, vagy akár csak megnevezték volna őket. Lelkiismeretük nem gyötri őket, nem hallják az ártatlanul megkínzottak jajkiáltását, mert érzéketlenek a bűn és bűnhődés kérdéseiben.
Senkit nem vontak felelősségre az ártatlan Esterházy gróf elítéléséért, elhurcolásáért, megkínzásáért és elpusztításáért, annak ellenére, hogy bizonyítékok vannak a kommunista börtönökben általa elszenvedett törvénytelen eljárásra. Senki nem hallgatta meg az igazságért harcoló nővérét, aki kegyelemért folyamodott számára a „törvény” érzéketlen embereinél. Az Esterházy János szenvedését igazoló dokumentumokban, Mária nővére kiadott feljegyzéseiben konkrét személyek, börtönőrök, magas rangú kommunista funkcionáriusok szerepelnek. Kordokumentum ez bátyja, János fájdalmas testi-lelki küzdelméről. Esterházy gróf kiváló ember volt. Szívében magyar, születési helyét és lakhelyét tekintve szlovák, anyja révén lengyel. Ezen emberi kategóriákat messze meghaladó szellemi szintje alkotja élettörténete alapját.
A keresztény értékek, az evangélium iránti hűség, a Krisztus iránti szeretet határozza meg viselkedését és döntéseit a börtön és a kínzások megpróbáltatásai közepette. Ártatlanul történt megvádolása, Gulagra történő elhurcolása, ahová a rajta lévő ruházattól is megfosztva érkezik, mivel fogolytársai még azt is elvették tőle, csak az előjátéka volt annak, ami rá várt. Hazatérése után a börtönből börtönbe vezető keresztút következett, ahonnan nem volt számára visszatérés. Nővére és a család mindennapos közbenjárása ugyan elodázták a halálbüntetést, ám a kommunista gépezetet nem sikerült könyörületességre bírniuk.
Fogdáról fogdára hurcolták, miközben egészsége folyamatosan romlott, míg végül – megfosztva mindenétől, becsületétől, családjától – a kínzások és a betegség következtében életét vesztette. A rendszer annyira tartott a gróf óriási szellemi erejétől, hogy hosszú időn át nem voltak hajlandók kiadni a családnak földi maradványait, hogy méltóképpen eltemethessék.
„Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, mert a lelket meg nem ölhetik”, mondja Jézus Máté evangéliumában. Esterházy gróf esetében azonban nemcsak a test megtöréséről és megöléséről volt szó. Az állambiztonsági szervek a börtönökben a lélek megölésére is törekedtek, megvonva tőle a vasárnapi istentiszteletet és az áldozás lehetőségét is.
Ilyen messze terjedt a kommunista rendszer kegyetlensége. Ennek ellenére Isten kegyelmébe vetett hite erősebbnek bizonyult bármiféle gyűlöletnél és haragnál azok iránt, akik ilyen szörnyű szenvedéseket okoztak neki. Sorsa iránti alázata és szülőföldje iránti hűsége nem teszi számára elfogadhatóvá, hogy titokban külföldre távozzon. Vállalja reménytelen helyzetét kegyelemre várva, miközben lelkiismeretét nem terheli semmilyen bűn. „Minden úgy van jól, ahogy Isten kegyelme rendeli. Ha így tartotta helyesnek, elfogadom az akaratát. Ki vagyok én, hogy ellenkezzek Isten akaratával?” (Részlet Mária naplójából)
A történelem lelkiismeretesen feljegyzi a bűntetteket. A bűnös vétkes marad, amíg nem tart önvizsgálatot és nem ítéli el az általa elkövetett bűnt. A bűn és bűnhődés okozati összefüggést alkot. Akkor viszont miért válik külön a bűn a bűnhődéstől, miért nincsenek bűnösök, miért bénul meg a nemzeti emlékezet, miért nem képes ítéletet hozni?
Miért van az, hogy képesek vagyunk „túltenni magunkat” a bűnökön, mint ahogy történt a mečiari amnesztiákkal, miközben a bűnök megbüntetése ma sem szerepel a politikai elit szótárában? Máig is várat magára azok megbüntetése, akik a kommunista diktatúra nevében súlyos vétkeket követtek el, mint ahogy most sem jár büntetés a hazugságokért, lopásért, korrupcióért. Vajon mindezt súlyos teherként át akarjuk örökíteni a következő generációk számára?
Azoknak az embereknek a mentalitása, akik átélték a totalitárius kommunista rendszert, sajnos hozzáidomult a büntetlenül maradó igazságtalanságokhoz. Akik ellenállás nélkül együttműködtek a kommunista rendszerrel (s ők vannak többségben), saját érdekeiket szem előtt tartva nem vették figyelembe annak embertelen praktikáit. „Nem látták” az üldözötteket, s a múlt értékelésénél ma is a totalitárius rendszer „pozitív” vonásait emelik ki, pozitívan megítélve azt a saját önző világlátásuk szemszögéből, realitásérzék és az áldozatok iránti együttérzés, valamint a bűnök elítélésének legcsekélyebb igénye nélkül. Ez is azok közé az okok közé tartozik, amelyek miatt a kommunista rendszer hívei Esterházy áldozatvállalása iránt máig közönnyel viseltetnek, illetve az szálka a szemükben.
(Dagmar Babčanová, postoj.sk)
