Hála Istennek, vannak még emberek a Felvidéken, akik évtizedeken át végzett, fáradhatatlan munkájukkal nemcsak szolgálják közösségüket, hanem maradandó értékeket teremtenek, őrzik a múlt örökségét, és példát mutatnak arra, mit jelent hűséggel kitartani a szülőföld, az anyanyelv és a magyarság ügye mellett – Dániel Erzsébet életútja éppen ilyen példát állít elénk.
A nyolcvanadik születésnapját ünneplő hölgyet a nánai otthonában kerestem fel, ahol szívélyesen, barátságosan fogadott. Beszélgetésünk során nemcsak életének meghatározó állomásait idéztük fel, hanem betekintést nyerhettem abba a személyes világba is, amelyet évtizedek munkája, közösségi szolgálata és számtalan emlék gazdagít. Büszkeséggel, ugyanakkor természetes szerénységgel mutatta meg elismeréseit, díjait és gondosan rendezett könyvespolcát, amelynek köteteihez, a polcokon őrzött emlékekhez egy-egy történet is kapcsolódott.
A mögöttünk álló évtizedekre visszatekintve nem csupán az elért eredmények rajzolódtak ki, hanem egy olyan életút is, amelyben a közösség iránti elkötelezettség, a szülőföld szeretete és a hit mindvégig meghatározó szerepet játszott.
***
Elsőként arra kértem, idézze fel, mely emlékekhez és meghatározó pillanatokhoz tér vissza legszívesebben, amikor nyolcvanadik születésnapja küszöbén számot vet az életével.
„A család mindig is a legfontosabb helyet foglalta el az életemben. Ha azonban a közösségért végzett munkámra és annak meghatározó állomásaira tekintek vissza, három olyan eseményt emelnék ki, amelyek különösen mély nyomot hagytak bennem”
– fogalmazott Dániel Erzsébet.
„Az első a Csemadokhoz való kerülésem volt. Mindig pedagógus szerettem volna lenni, két és fél évig tanítottam is, de a házasságommal ez az út másfelé kanyarodott. Amikor 1981-ben, a postán dolgozva felkértek, hogy vállaljak járási munkát a Csemadokban, szinte repültem a lehetőségtől. Ez a döntés egész életemet meghatározta” – idézte fel.
„A második nagy feladatom a szülőfalum, Nána önállóságának visszaszerzése volt. Harminc évvel azután, hogy a községet Párkányhoz csatolták, elérkezettnek láttuk az időt a változtatásra. Nem egyedül dolgoztam, társaim és szakemberek segítségére is támaszkodtam, de ma is elgondolkodom azon, mekkora bátorság kellett ahhoz, hogy belevágjunk ebbe a küzdelembe”
– hangsúlyozta.
„A harmadik meghatározó vállalkozás a párkányi Sobieski János-lovasszobor felállításának megvalósítása volt. A gondolatot 2003-ban Bartusz Gyula lokálpatrióta adta át nekem. Akkor fogalmazódott meg bennem, amikor felmerült, hogy civil összefogással talán sikerülhet megvalósítani azt, ami korábban nem járt eredménnyel. Öt éven át dolgoztunk rajta egy lelkes csapattal, konferenciákat szerveztünk, levelek százait küldtük szét, és adományokból végül négymillió-ötszázezer koronát gyűjtöttünk össze” – idézte fel a kezdeményezés történetét.
Fotó: Bartalos Nikolas/Felvidék.ma
„Ha ma visszagondolok erre a három állomásra – a Csemadokban végzett munkámra, Nána önállóságának ügyére és a szobor megvalósítására –, úgy érzem, mindegyik Isten ajándéka volt. Talentumot kaptam, és hiszem, hogy a Jóisten vezetett az utamon. Még akkor is bíztam benne, amikor a szobor felállításához szükséges összegnek csak egy része gyűlt össze. A szobrásszal is arról beszélgettünk, befejezzük-e a munkát, én pedig azt mondtam: velünk van az Isten, biztosan sikerülni fog” – fogalmazott Dániel Erzsébet.
A közösség iránti elkötelezettség gyökerei azonban jóval korábbra nyúlnak: Dániel Erzsébet számára a szülőföld szeretete, az anyanyelv és az emberi tartás már gyermekkorában természetessé vált. Nánán nőtt fel, Párkányban járt iskolába, s mint felidézte, az itteni kistérségben élő emberektől tanulta meg a kitartást, a becsületet és az emberséget. Édesapja bognárműhelyében mindig megfordultak emberek, a műhely pedig a beszélgetések, a közösségi élet fontos színtere volt. Úgy véli, az emberek szeretetét és a közösséghez való kötődését is ebből a világból hozta magával.
A magyarság megélése családjában magától értetődő volt: szülei nem beszéltek külön identitásuk fontosságáról, egyszerűen megélték azt, amit ő is természetes örökségként vitt tovább.
Párkányhoz szintén erős szálak fűzték, ám Nána sorsa különösen mélyen foglalkoztatta. A község hátrányos helyzete, a helyi értékekért és érdekekért folytatott küzdelmek csak tovább erősítették benne a szülőföldje iránti rendíthetetlen elkötelezettséget.
(Fotó: Berényi Kornélia/Felvidék.ma archív)
A közösségért végzett munka Dániel Erzsébet életében talán legszorosabban a Csemadokhoz fűződő, évtizedeken átívelő elköteleződésben teljesedett ki. Kapcsolata még fiatalon, az irodalom és a versek szeretetén keresztül kezdődött, majd fokozatosan életének meghatározó részévé vált.
„Tizennyolc-tizenkilenc éves lehettem, amikor először bekapcsolódtam a Csemadok munkájába Barton, ahol tanítottam. Később, 1971-ben, amikor hazaköltöztünk Nánára, a népdalkörhöz és az irodalmi programokhoz is csatlakoztam. A férjemet akkor kérték fel a helyi szervezet elnökének, és ezzel kezdetét vette a közös közösségi életünk. Irodalmi színpadot működtettünk, írókat, költőket hívtunk a faluba, előadásokat, kirándulásokat szerveztünk. Mások mellett Grendel Lajos, Duba Gyula és Dobos László is vendégünk volt”
– idézte fel.
Később a Csemadok járási titkáraként harminc éven át dolgozott Érsekújvárban, száz kilométert utazva naponta.
„Számomra ez soha nem kötelesség volt, hanem természetes része az életemnek. A Csemadok a véremmé vált, és sok mindent köszönhetek a szervezetnek: a közösségi élményeket, a Kárpát-medencei barátságokat, az emberi kapcsolatokat. A személyes találkozásokat, az emberekkel való beszélgetést semmi sem pótolhatja”
– vallja Dániel Erzsébet, aki a nánai alapszervezet vezetését is két évtizeden át ellátta.
A múlt értékeinek megőrzésében a személyes emlékek mellett a néprajzi gyűjtőmunka is fontos szerepet kapott az életében. A falusi emberek őszintesége, becsületessége és természetes embersége olyan tapasztalatokkal gazdagította, amelyek saját gondolkodását is formálták. A Liszka József vezette gyűjtőmunka során szellemi hagyományokat, történeteket és emberi sorsokat ismerhetett meg, a kurtaszoknyás falvak néprajzát feldolgozó kiadvány elkészítéséhez pedig maga is hozzájárult.
„A gyűjtés során megismert emberek rengeteget adtak nekem. Megmutatták az emberi jellem legszebb oldalát, az egyszerűségben rejlő értéket és a tisztesség fontosságát”
– idézte fel.
(Fotó: Berényi Kornélia/Felvidék.ma archív)
Az értékőrzés iránti elkötelezettsége a Limes-Anavum Regionális Honismereti Társulás munkájában is új formát öltött. Dániel Erzsébet számára a helyi örökség ápolása sohasem pusztán a múlt dokumentálását jelentette: olyan alapot látott benne, amelyre a következő nemzedékek is építhetnek. Meggyőződése, hogy a közösség megtartó ereje pótolhatatlan, hiszen az emberi kapcsolatok, a közös élmények és a példaképek mind hozzájárulnak az ember formálódásához.
„Közösség nélkül nem lehet élni. A közösség örömet, szeretetet, kapcsolatokat és emberi tartást ad, ezért is fontos, hogy megőrizzük mindazt, amit elődeinktől kaptunk”
– vallja.
Dániel Erzsébet úgy véli, a múlt ismerete nélkül a jövő alapjai is meggyengülnek, ezért a történelmi eseményeket, a helyi hagyományokat és a közösség példaképeit a gyermekekkel is meg kell ismertetni.
„Múlt nélkül nincs jövő. Mindig azt éreztem, hogy tovább kell adnunk mindazt, amit örökül kaptunk, hogy a következő nemzedékek is tudják, honnan jövünk, és mi az, amit érdemes megőriznünk”
– fogalmazott.
(Fotó: Felvidek.ma archív)
Az évtizedeken át, önként és belső meggyőződésből végzett közösségi munka számos rangos elismerést hozott számára. Többek között a Magyar Arany Érdemkereszt, a Pro Probitate – Helytállásért díj és a Csemadok Életmű Díj, a Varsóban átvett katonai aranyérem kitüntetés egyaránt annak visszaigazolása, hogy a közösségért végzett szolgálata mások számára is értéket jelent.
„Amikor az első díjamat megkaptam, egy kissé zavarba jöttem. Soha nem azért dolgoztam, hogy elismeréseket kapjak, hiszen az önkéntes munkában ez fel sem merül az emberben. Csak később döbben rá, milyen jóleső érzés, amikor mások is értékelik azt, amit hosszú éveken át szívvel-lélekkel tett”
– vallotta.
Különösen kedves emlékként őrzi a Szent István-díj ünnepélyes átadását, amelyen családja is mellette lehetett, a Pogány Erzsébet által elmondott laudáció pedig még személyesebbé tette az ünnepi pillanatot.
„Mindegyik elismeréshez fűződik valamilyen kedves emlék, ezért nem is tudnék egyet kiemelni közülük. Mindegyik másért fontos, és mindegyik jólesett”
– fogalmazott Dániel Erzsébet.
Fotó: Bartalos Nikolas/Felvidék.ma
A beszélgetésünk végén arra is kíváncsi voltam, honnan merít erőt nyolcvanévesen, és mi az, ami ma is újabb feladatok vállalására ösztönzi. Dániel Erzsébet számára a közösségért végzett munka nem egyszerűen tevékenység, hanem küldetés, amelyben mindvégig meghatározó szerepet játszott a hite és a magyarsága iránti elkötelezettsége. Úgy érzi, elődeinek szenvedése és kitartása kötelezi arra, hogy továbbvigye mindazt, amit örökségül kapott: az anyanyelv, a kultúra és a felvidéki magyarság megmaradásának ügyét.
„Ma már úgy gondolom, a Jóisten számomra talentumot adott, és nekem ez volt a küldetésem. Sokszor mondom, hogy velünk az Isten, és ezt évtizedek tapasztalata alapján vallom. A párkányi Sobieski-szobor megvalósítása is olyan vállalkozás volt, amelyhez a hit, a kitartás és a Gondviselés segítsége kellett. Ha az ember mélyen hisz abban, amit tesz, és nem adja fel, akkor olyan dolgokat is véghez tud vinni, amelyek elsőre lehetetlennek tűnnek”
– fogalmazott.
Életének egyik legnagyobb ajándékaként tekint elhunyt férjére is, akivel a közösségért végzett munkában is társak voltak. Bár elvesztése fájdalmas része életének, lányában, unokájában és négy dédunokájában ma is sok örömöt talál. Hálával tekint mindarra, amit a sorstól kapott, és ahogyan ő maga fogalmazott: „Engem a Jóisten a tenyerén hordott.”
A feladatokból azonban nyolcvanévesen sem fogyott ki. Szeretné rendezni az évtizedek alatt összegyűjtött fényképek, videófelvételek és dokumentumok gazdag tárházát, emellett a Duray Miklós emléke előtti további tisztelgés is szerepel tervei között. Nem érzi úgy, hogy pusztán az életkorára tekintettel félre kellene állnia.
„Ezt nem lehet egyik napról a másikra abbahagyni. Amíg a Jóisten erőt ad, addig teszem a dolgom”
– vallja az az asszony, akinek életútjában a hűség, a kitartás és a közösség iránti felelősség mindvégig összefonódott.
E sorok írója ezúton is nagyon boldog, szeretetben és jó egészségben megélt nyolcvanadik születésnapot, valamint további tartalmas, hatékony és áldásos közösségi munkát kíván számára!
Bartalos Nikolas/Felvidék.ma
