A Szepsiben élő, de gömöri származású Mihályi Molnár László költő, közíró „A határon túli magyar kultúra ápolása érdekében kifejtett életművéért” kapott lovagi címet Budapesten a Magyar Kultúra Napja Gálán.
A szepsi Bódva Egyesület elnöke és a Csemadok Kassa-környéki Területi Választmányának alelnöke. Diákkorában szervezte a pozsonyi magyar egyetemisták közösségi rendezvényeit. 1975-ben elindítója és huzamos ideig vezetője a honismereti kerékpártúráknak. Házigazdája és műsorigazgatója a Mécs László Szabadegyetemnek és az azt megelőző nyári művelődési táboroknak, a Járási Dal- és Táncünnepélyeknek, az Egressy Béni Országos Színjátszó Fesztiválnak, valamint más helyi és regionális kulturális rendezvényeknek. Egy ideig a Tőketerebesi járás népművelési intézetének magyar nemzetiségi szakreferense. Számos alkalommal vett részt néprajzi gyűjtéseken, a Ticce Képzőművészeti Klub alapításában és kiállításainak megrendezésében. A királyhelmeci Vox Humana Kisszínpad megalapítója és rendezője. 1991-től a prágai Szövetségi Gyűlés képviselője, a magyar frakció vezetője, az Együttélés országos alelnöke lvolt. Nyolc évig Szepsi iskolájának igazgatója, majd 2002-től a Szakkay József Szakközépiskola tanára. 2015-ben a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége „Pedagógus életpálya” díjjal jutalmazta. Aktív tagja az arany minősítésű szepsi Vox Columbellae vegyes karnak. Közel ötven éve ír verseket és tanulmányokat, amelyek antológiákban és három verseskötetében jelentek meg.
Mihályi Molnár László kitüntetése (Fotó: Felvidék.ma)
Kitüntetése indoklásában oly sok országos és helyi szervezet, egyesület, intézmény szerepel – politikai, közéleti és kulturális egyaránt -, amelyeknek vezetője, alapítója, vagy „csupán” éltetője volt, hogy felsorolni is sok, hát még feladatait ellátni. Sosem érezte, hogy írói, költői alkotásokra szánt idejét, energiáját áldozza fel?
Nem választható el a kettő. Ahogy Dsida Jenő mondta: „Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költő, mikor anyád sikolt?!” Mi abban nőttünk fel, hogy elszakítottak édesanyánktól. Gyerekkorunkban nem értettük, hogy miért vagyunk olyan mostoha sorsra ítélve, mikor nagyszüleink azt emlegették, hogy ők még Magyarországon éltek, és nem költöztek sehová. Ezekre a választ az élet adja meg számunkra. Én úgy gondoltam, hogy a kizökkent időt helyre kell tolni, ezen változtatni kell, tehát azt, hogy a mi gyerekeink, unokáink már ne mostoha sorsban, hanem a nemzet egységében nőhessenek fel. És ha megőrizzük otthon a nemzeti egységet, és abban a közösségben maradnak, akkor még világháborúk is elzúghatnak fölöttünk, mint ahogy sokan meglepődtek annak idején, a világháború végén, hogy a bevonuló szovjet hadsereg elől a felvidéki magyarság nem menekült el. Hajdan a török jött, a magyar ott maradt. Sok egyéb vihar jött, de maradt (kivéve, ha elűzték vagy elhurcolták, vetjük közbe). Igen, de ahogy lehetett, úgy kellett helytállni a magunk posztján. Visszatekintve persze, sok volt. Ha az ember megér egy bizonyos kort, akkor elég hosszú a leltár, de mindig azt tettem, ami szükséges, fontos, amit meg kell tenni.
Hány éves volt, amikor először úgy érezte, hogy tenni kell? Történt akkor valami, ami erre indította?
Igen! Éppen gimnáziumba készültünk ’68-ban, amikor bejött a szovjet hadsereg augusztus 21-én. Ez ébresztett fel a tananyag hazugságaiból, és az emberek is valahogy megnyíltak, és kezdtek igazat beszélni – egy darabig. És akkor elhatároztam, hogy én ezért a népért, a felvidéki magyarságért mindent megteszek amit tehetek. Hiszen, ha ez a közösség jól működik, akkor benne a családom is jó helyzetbe kerül.
És jól működik?
Mondhatnánk, hogy a felvidéki magyarság éppen a felére apadt annak, amennyinek lennie kellene, de ilyen történelemmel, hogy Trianon, meg beneši dekrétumok, meg egyéb meghurcoltatások után még mindig félmillióan vagyunk, lehet, hogy ez sikertörténet, mert az európai papírforma szerint nekünk már el kellett volna tűnnünk. Ezt a szívességet nem tettük meg…
Sőt: Herder jóval korábbi jóslata szerint a nyelvünknek is el kellett volna tűnnie.
Igen, ezért vagyunk mi ezerszáz éve csodája Európának, de úgy látszik, hogy a Jóistennek velünk terve van.
Reméljük. De ha már Európát említi, meg a nagyvilágot: költőként, íróként, de különböző hivatalos posztjain is volt alkalma megmagyarázni a kisebbségi magyarság helyzetét külföldieknek. Egyik régebbi írásában, éppen itt, a Felvidék.ma-ban, nagyon lényeges feladatra mutatott rá: „megtalálni azt a mondatot, ami a szívhez is szól.”
A Felvidéken magyarnak lenni, – nem mondom úgy, hogy Szlovákiában, mert azzal elfogadnám a trianoni igazságtalanságot – azt jelenti: megmaradni annak, ahonnan származunk, szüleink, nagyszüleink örökségét folytatva. Nincs ebben semmi csodálatos, ez a tisztesség útja. Amire céloz, az az eset volt Csehszlovákia felbomlása idején, amikor még a prágai parlamentbe egy japán delegáció jött, öt percet szánt velem, a magyar képviselővel való beszélgetésre, és azt kérdezte, hogy mi az hogy „szlovákiai magyar”? Tudtam, hogy nem lehet elmondani az egész történelmünket, de megpróbálom az ő fogalmaikkal megértetni. Azt mondtam: ez olyan, mint a Kuril szigeteken japánnak lenni. Rögtön megértették, hogy miről van szó, és öt perc helyett egyórásra sikerült a beszélgetés.
Volt már alkalma Nyugat-Európában, például Brüsszelben azt a megfelelő egy mondatot elmondani?
Nem, de nem hiszem, hogy lenne rá befogadó készség. Ők a mai napig nem értik, hogy mi az, hogy magyarok vagyunk Szlovákiában, Romániában, Szerbiában, Ukrajnában vagyis a Magyar Királyság egykori területén. Értelmes emberekkel lehet metaforákkal, hasonlatokkal élve tárgyalni. Mi elszakított gyermekei vagyunk édesanyánknak, és mi nem mondtunk le édesanyánkról, és édesanyánk sem rólunk.
Mi lesz az első lovagi ténykedése?
Folytatom azt, amit eddig csináltam: énekelünk, szervezkedünk, szavalunk, írunk, gyermekeket nevelünk, unokákat indítunk útra. Ilyen egyszerű.
Sok sikert hozzá, Isten áldja!
