Összetartozunk? Ez a kérdés sok mindenkinek eszébe jut ma, december 5-én, a népszavazás évfordulóján. A Magyar Köztársaság lakossága 2004. december 5-én szentesítette a trianoni határokat és ellökte a határon túli magyarokat, illetve megerősítette abban a tudatában,… nem rossz, hogy kialakította saját társadalmi rendszerét, ami már kevésbé kapcsolódik a magyarországi társadalmohoz, mint a többi határon túlra szorult nemzetrész által kialakított intézményrendszerre és a saját: szülőországában kialakult rendszerhez, eddig viszont, tehát 2004 december 5-e előtt, szeretett volna hasonlítani Magyarországhoz, ma már nem akar.
Nem akar! Mert: a magyarországi magyar nép szó szerint lemondott rólunk, úgy viselkedett, mintha elhinné, csak akkor maradhat életben, ha amputálják kezét-lábát, végleg. És nem gondoltak bele abba, hogy kéz és láb nélkül mozgástere beszűkül. Olyan mint a beteg ember, aki élni akar, de nem akarja tudni, hogy mozgás nélkül már nem teljes az élet.
A magyarországiak szavazata csak azt erősítette meg a vele szomszédos országok többségi nemzeteiben, hogy velünk, magyarokkal azt tehetnek amit akarnak, és lám, amint nacionalista erő jut kormányra egy-egy országban, meg is teszik, hiszen Magyarország nem véd meg, vagy legalábbis védelme egy kéz és láb nélküli ember kapálózásához hasonlít leginkább.
Elmondhatjuk: teljesen magunkra maradtunk!
A magyar fiatalok több féleképpen értékelik a kérdést, illetve reagálnak, egyrészt azok, akiket nem érdekel a politika, csak azt látják, hogy az addig anyaországnak hitt ország, ma már, Hrubík Béla szavaival élve, csak mostohaanyaország, és ezzel egyfajta identitás zavarba kerültek.
Hiszen nem érzik igazán hazájuknak sem Szlovákiát, sem Magyarországot. A magyar himnuszt sajátjának érzi, a magyar címert és magyar zászlót is, viszont nem érzi sajátjának a szlovák himnuszt, címert, zászlót, de Magyarország nem az övé, mert sem neki nem kell, sem ő nem kell Magyarországnak, viszont Szlovákia területén lakik, de paradox módon Szlovákia is ellenségesen viselkedik vele szemben.
Ezeknek az érzéseknek köszönhetően, inkább titkolja, szégyenli magyarságát és gyermekéből már nem nevel magyar embert, de még szlovákot sem, és ezért abból a gyerekből egy senki lesz, vagy a legnagyobb magyar gyűlölő. Mindenképpen mi veszítünk.
A másik oldal, azt mondja, pozitívan viszonyulok mindenhez ami magyar, csak kis-Magyarországhoz nem, elfogajda a magyar állampolgárok döntését és még inkább hiszi, hogy magyarnak lenni csak a szűföldön érdemes, azaz esetünkben a Felvidéken. Ez a jobbik eset, de kevesen vagyunk.
A harmadik eset, amikor magyar marad az ember, de a világ különböző pontjain keres megélhetést, olyan helyeken, ahol nem számít, hogy milyen nemzetiségű, véleményem szerint nemzetiségi szempontból ez sem jó megoldás, ez az egyénnek jó, talán, gyökereit itthagyja, mert nem érzi hazájának a szülőföldjét, amely mostohaként bánik az itt születetetekkel, és talán gazdag lesz, de valami mégis hiányozni fog.
Meg kell próbálnunk a bántalmakat lenyelni, elfeledni és a szépre emlékezni, de készek vagyunk-e erre?
Neszméri Tünde
