Tíz évvel ezelőtt, 1998 februárjában lépett hatályba a nemzeti kisebbségek védelmét célzó európai konvenció.
Ennek alkalmából a nemzetállamok és az etnikai sokszínűség kényes viszonyát boncolgatta a Neue Zürcher Zeitungban publikált írásában Romedi Arquint, az Európai Népcsoportok Föderális Uniójának (FUEN) volt elnöke.
Továbbra is ragaszkodnak a klasszikus nemzetállamokhoz
A keretegyezmény kidolgozásának ötlete a balkáni háborúk csúcspontján, 1993 őszén fogant meg az Európa Tanács bécsi csúcsértekezletén. A dokumentumot eddig 34 európai állam ratifikálta; Franciaország, Görögország és még jó néhány nyugat-európai ország azonban nincs közöttük. Ezek azt hangoztatják, hogy náluk minden állampolgár egyenlő, s ezért nem vesznek tudomást a területükön élő számos etnikumról, s kollektív jogokat sem hajlandók szavatolni a kisebbségeknek.
A keretegyezmény átfogja a nyelvi és kulturális közösségek, népek vagy etnikumok fennmaradása szempontjából fontos összes szférát. Az alapvető jogok (véleménynyilvánítás, gyülekezés, szerveződés stb.) mellett kiterjed az oktatásra, a tájékoztatásra, bíráskodásra, és rögzíti az anyanyelvi személynév, a hagyományos helység- és tájnevek használatának a jogát éppúgy, mint a határon túlnyúló kulturális kapcsolatok ápolását.
A követelmények többségének a megfogalmazásában benne van a „lehet” szó, ami nagy mozgásteret ad az egyes államoknak a megvalósításban. Ennek tulajdonítható, hogy az Európa Tanács tagjainak többsége becikkelyezte a konvenciót. Az egyezmény másik gyengéje, hogy az egyes államokra bízza, mely kisebbségeket kívánnak a konvenció védelme alá helyezni. Hiányzik a szövegből a „nemzeti kisebbség” pontos meghatározása éppúgy, mint a kollektív jogok megemlítése.
A dokumentum rögzíti a kisebbségek jogát ahhoz is, hogy „hatékonyan részt vegyenek” az őket különösen érintő kulturális, társadalmi és közügyekben. Ez a részvétel az európai „új demokráciákban” (értsd: a volt kommunista országokban) úgy valósult meg, hogy etnikai alapon szerveződő pártok jöttek létre, ami megszabta az állampolitika etnizálásának szerkezeti keretét. Ezzel szemben a „régi Európában” a nemzeti kisebbségek zöme a civil társadalom keretein belül szerveződött. Így az állam nem etnikai kategóriák szerint definiálódik, ami fokozza az állampolgárok lojalitását az állam egésze iránt.
Arquint – aki a rétoromán nyelvi és kulturális egyesületek ernyőszervezetének, a Lia Romantschának is volt az elnöke – abban látja a konvenció igazi problémáját, hogy annak alapját a nyugat-európai államok nemzetállam-felfogása képezi. Nyugat-Európa a 20. század második felében sem volt képes elszakadni ettől a felfogástól, és etnikai téren nem tudta közelíteni a modern államot a sokszínűség politikájához. Ez már a fogalmaknál tetten érhető.
Lakóterületre korlátozzák a kisebbségvédelmet
Míg Svájcnak mint a kevés soknemzetű európai állam egyikének a törvényei nyelvi és kulturális közösségekről szólnak, addig a nemzeti kisebbség fogalma másutt csupán a nemzetállami eszme melléktermékének számít. Ráadásul ez a fogalom csak az anyaországuktól többnyire mesterséges határokkal elválasztott közösségekre terjed ki, és nem vonatkozik olyan autoktón népekre, mint a rétoromán vagy a katalán, amelyek nem rendelkeznek saját állammal.
Közép- és Kelet-Európában sokáig ismeretlen volt a nemzeti kisebbség fogalma; errefelé csupán népekről, illetve nemzetiségekről beszéltek. Egyes államok és az úgynevezett nemzeti kisebbségek is joggal berzenkednek e megjelölés ellen, követelve, hogy tekintsék őket a többségi népességgel egyenértékű népnek. A konvenció másik, jellegzetesen „nyugati” ismertetőjegye, hogy a nemzeti kisebbségek védelmét azok hagyományos lakóterületére korlátozza. A nyelvi és kulturális autonómiához fűződő jog – még ha jobbára csak jelképes természetű volt is – hagyományos településeiken túl is biztosítva volt Kelet-Európa különböző nemzetiségei számára. A személyelvűség sikerrel valósult meg például Magyarország kisebbségi politikájában.
A keleti régiók többségében nem foszlott szét olyan mértékben a multikulturális társadalom tudata, mint amennyire az – a nemzetállam eszméjének köszönhetően – Nyugat-Európában történt. Ebből a szempontból nem lehet lesöpörni az asztalról azt az érvet, amely lappangó nyelvpolitikai gyarmatosítást vet az új demokráciák szemére. Ezekben az országokban semmiképpen sem lehet különböző háttérrel rendelkező egyenrangú partnerek párbeszédéről beszélni. Ezen a téren a híd szerepét tölthetné be Svájc, amely egyike a kevés többnemzetű demokráciának Nyugat-Európában.
A többnemzetű modern állam értékei közé sorolja Arquint a tisztázott fogalmakat és a többnyelvűség összállami kisugárzását. Az állampolitika szempontjából stabilizáló tényezőnek nevezi, hogy a nyelvi és kulturális közösségek jogait és hatásköreit – szövetségi vagy civiltársadalmi szervezetek révén – sikerült kivonni az állami gyámkodás (és az esetleges nacionalista ideologizálás tendenciái) alól.
A modern állam többnemzetű koncepciójához sorolja a svájci szerző a többségi nemzettel szemben támasztott követelményeket is, amelyeket egyáltalán nem vett tekintetbe az 1998-ban hatályba lépett keretegyezmény. Ide tartozik például az oktatáson belüli nyelvi politika, és vele együtt az ország valamennyi lakosára háruló, magától értetődő azon kötelesség, hogy ők is megtanuljanak egy második, az országban beszélt nyelvet. A tömegtájékoztatási eszközökre az a feladat hárul, hogy ne „gettósítsák” a kisebbségek nyelveit; ehelyett inkább nyújtsanak lehetőséget a mindenkori többségnek arra, hogy átélje az ország nyelvi és kulturális sokszínűségét.
Arquint szerint tíz év után itt az ideje új irányt adni a kisebbségek védelmének; a tennivalók újrafogalmazásának középpontjába Európa nyelvi és kulturális sokrétűségének megőrzését kell állítani.
Múlt-kor
