Némi aggodalommal várom, hogy mikor fut be a magyar Külügyminisztériumba a szlovák tiltakozás amiatt, hogy Magyarország durván kisajátítja a nagy szlovák szabadsághős és vezérlő fejedelem, II. Rákóczi Ferenc személyét, s hogy az úgynevezett Rákóczi-szabadságharc (1703-1711) kitörése kezdő esztendejének 300. fordulóját nem átallotta Rákóczi-évnek nyilvánítani, s ebben sem a kormányoldal, sem az ellenzék nem talált kivetnivalót – olvasható Kocsis L. Mihály jegyzetében.
No jó, párás meleg van. De higgyék el, nem ez ment az agyamra. Megpróbálom érthetően elmagyarázni.
Néhány éve a Szlovák Olimpiai Bizottság a székházán elhelyezett márványtáblára fölvésette több olyan olimpiai bajnok (és helyezett) nevét – mint a szlovák sportdicsőség öregbítőit! -, akik annak idején (nyilván kisebb történelmi tévedésnek betudhatóan) magyar színekben aratták világraszóló sikereiket. Így került oda – többek között – Halmay, pardon Halmaj Zoltán neve, aki az 1904-es St. Lous-i olimpián szerzett két aranyérmet, valamint a hadipuska 300 méteres számában az 1912-es stockholmi olimpián győztes (97 körrel!) Prokopp Sándoré. Miért, miért… Egyszerű! A két nevezett úr ugyanis, annak idején, a mai Szlovák Köztársaság területén látta meg a napvilágot. Márpedig a tényekkel nehéz vitatkozni! Ha egyszer valaki a száz évvel később megszületett (a Tiso-féle epizódon talán lépjünk is át) Szlovák Köztársaság területén jön a világra, az bizony szlovák. Ha a Föld Isten kalapja, Szlovákia a bokréta rajta – írta a szlovák Petrovics Sándor (igaz, hogy baj van vele, mert Kiskőrösön született).
Nincs mit tenni, át kell írni a magyar történelemkönyveket. (Megint.) És a magyar irodalomtörténetet, művészet- és kultúrtörténetet. Csak találomra, és hogy legyen időnk fölkészülni a legújabb kihívásokra. Mindezt kellő tisztelettel a Hiller István-féle minisztérium figyelmébe is ajánlom! (Ha van rá idejük két érettségi javítókulcs és tanárverés között.)
Barátkozzunk meg a román Ady Endrével (született Érmindszenten, a későbbi Mecentiul falucskában, amely ma a költő nevét viseli; miért is ne, hiszen román), az ugyancsak román Bartók Bélával (szülőhelye Nagyszentmiklós – Sinnicolau Mare) s Szabó Dezső Desideriu-Dezseullal (sz. Kolozsvár – Cluj-Napoca). Márai Sándor pedig szlovák, noha cipszer (német ősökkel), hiszen a szlovákiai Košicén született. A festő Mednyánszky László is (habár magyar), hiszen ő meg Beckón (Beckov); s hogy a piktoroknál maradjunk: Csontváry Kosztka Tivadarról is le kell mondanunk, fájó szívvel, tekintve kisszebeni (Sabinov) születésére. Sőt Kosztolányi Dezső is mehet vissza szerb fajtestvérei közé, Suboticára (Szabadka).
Kicsit azért fáj a szívem (persze, a hőség!). Hej, „tamburás öregúr”, jó Arany Jankó (Nagyszalonta – Salonta, Románia), hej, „jó palóc” Mikszáth Kálmán-Coloman (Szklabonya – Sklabiná, Szlovákia). „Fáj a földnek és fáj a napnak / s a mindenségnek fáj dalom, / de aki nem volt még magyar, / nem tudja, mi a fájdalom!” – ezt írta egy bizonyos Dsida Jenő nevű román költő, aki 1936-ban még azt hitte, szegény, hogy magyar, pedig Szatmárnémetiben született (Hunyadi u. 42. szám – helyesen: Hunedoara) – s ugye, Satu Mare: Románia.
De fel a fejjel! Ki tudja, talán lehet majd alkudozni kicsit (mint Versailles-ban).
Én máris felajánlhatok két cserét: a szerb(horvát) Rákosi Mátyást (Ada – Jugoszlávia, illetve Szerbia), és a horvát(szerb) Csermanek (Kádár) Jánost (Fiume, Rijeka – Jugoszlávia, illetve Horvátország).
Tessék! Vihetik. Még meg is köszönöm. (Nem volt bennük köszönet.)
Fidesz.hu, Kocsis L. Mihály,
