Szlovákia lakossága történelmi tudatlansággal küzd, illetve téves történelemtudata van, ami abból adódik, hogy a tankönyvek meghamisítják a múltat. Sajnos, kevés az olyan szlovák történész, aki elfogadja, hogy a szlovák és a magyar történelem összefonódik. Dušan Kováč a szlovák történelmet mindig összeköti a magyarral. A História című folyóiratban jelent meg Szlovákia története című írása, amelyben ezúttal a történelmi mítoszokról ír. Mítoszok és dilemmák
Szlovákia történetével kapcsolatban felvetődik a kérdés: ez a történet az 1993-as évvel kezdődik? Ha az államot a szó szigorúan vett és modern értelmében fogjuk fel, akkor a válaszunk: igen. Ha viszont az államok történetébe az állampolitikai programok is beletartoznának, akkor Szlovákia története ilyen megközelítésben a 19. század közepéig nyúlna vissza.
Nézetünk szerint Szlovákia történetén jóval kiterjedtebb tárgykört kell értenünk, mint az önálló szlovák állam vagy a szlovák államiság történetét. A szlovák történetírásban már hosszabb idő óta állandósult Szlovákia történetének tárgya: ez a mai szlovák territórium története a szlovák etnikum történetével kombinálva. Ez az elv mutatkozott legeredményesebbnek a szlovák társadalom fejlődésének megismeréséhez. Vigyáznunk kell azonban, hogy ne értékeljük túl a történelemben érvényesülő ok-okozati összefüggéseket. Ebből születnek ugyanis a történelmi mítoszok.
Történelmi mítoszok
Ilyen történelmi mítosz például a szlovákoknak a szlovák államiságért folytatott ezeréves küzdelméről szóló hagyomány. Az igaz, hogy az önálló szlovák államnak az 1993-ban történt megalakulását nehéz elképzelni a cseh-szlovák állam megalakulása és léte nélkül, tehát anélkül, hogy Szlovákia kivált volna a történelmi Magyarországból. Az 1918- as évet sem lehet elképzelni szlovák politikai program nélkül és a modern szlovák nemzet kialakulási folyamata nélkül. Ez a folyamat viszont összefügg a felvilágosodással, de paradox módon a magyarországi rendi felkelésekkel is. S így az idő tengelyén haladva folytathatnánk Nagymoráviáig vagy a szlávoknak a Kápát-medencében való megjelenéséig…
Ha azonban az időtengelyből ívet alkotnánk, és azt állítanánk, hogy a szlovák állam keletkezésének okai már valahol Nagymoráviában vagy a szlovákoknak a saját államért folytatott mitikus ezeréves harcában rejlenek, olyan állításhoz jutnánk el, amely nyilvánvalóan téves. A történettudomány helyére az ideológia lépne.
[…] A történelem azonban a történészek szakterülete.
Népek találkozási helye
Célszerű – és már itt is kialakult bizonyos hagyomány – Szlovákia történetét mint a territórium történetét felfogni, azaz e terület betelepülésének történetével kezdeni. A mai Szlovákia területén a szlávok története csak 15 évszázadot ölel fel, és a szlovákokról mint önálló etnikumról a 10. századtól kezdve lehet beszélni. […] Európa és bizonyos korszakokban Eurázsia is egységes földrészt alkotott, ahol a kultúrák és népek találkoztak egymással. Szlovákia területe bizonyíthatóan egyike volt e vándorlások útkereszteződéseinek. […]
Két állam keretében
Ha az államiság elvéből indulunk ki, akkor Szlovákia története két államkeretben játszódott le – a történelmi Magyarország és Cseh-Szlovákia állami keretei között. Ennek ellenére Szlovákia története nem azonos ezen államok történetével. Ezt könnyen megállapíthatnánk, ha Szlovákia történetét 1918-ig a történelmi Magyarország történetével, 1918 után pedig Cseh-Szlovákia történetével akarnánk helyettesíteni. Kiderülne, hogy e két állam történetének összegezése még nem alakítja ki azt, amit meg akarunk ismerni.
E szélsőség mellett létezik még egy másik szélsőséges szempont: eszerint Szlovákia történetét egyszerűen úgy kell felfogni, mint valami “disszidens közösség” történetét Magyarország vagy éppenséggel Cseh-Szlovákia keretében. Nem lehetséges azonban Szlovákia történetét csak mint egy régió történetét vagy a “szlovákkérdés” történetét megírni. A szlovák történész számára sokkal inkább alapvető fontosságú, hogy megtalálja a helyes arányokat, mint más államok és nemzetek történészei számára, akiknek ilyesmivel nem kell bajlódniuk, legalábbis nem ilyen mértékben.
A szlovák történetírás dilemmája
A szlovák történetírás kezdettől fogva viaskodik a szlovák történelem koncepciójának problémájával. Ez a kérdés már Juraj Papánek számára is felmerült, amikor a szlovákok történetének első összefoglalását próbálta megalkotni (Historia gentis Slavae). Elgondolkodtak ezen a “megújhodás” korszakának történészei és írói is. Ennek a korszaknak a legjelentősebb teljesítménye, Július Botto szintézise a 20. század elejéről (Slováci. Vÿvin ich národného povedomia a Krátka história Slovákov). Míg az első részben, melyben Botto a szlovák nemzeti identitást kíséri figyelemmel, az ismeretek hiányában voltaképpen az egész középkort kihagyta, s az akkori elképzeléssel összhangban a Nagymorva Birodalom után a “nemzeti megújhodás” korszakát sorolta be, a második kötetben már megtaláljuk a középkori magyar történelem vázlatát, persze inkább csak utalásokban.
A hivatásos szlovák történetírás csak 1918-tól létezik. […]
1918 után Szlovákiában is érvényesíteni kezdték a csehszlovák történelem koncepcióját, amely az egységes csehszlovák nemzet koncepciójából következett. A Szlovákiában kibontakozó történeti kutatás hamarosan megmutatta, hogy ez a konstrukció tarthatatlan, hogy Szlovákia történetének megvan a maga dinamikája, és hogy több esetben korszakolása is eltér a cseh történelemétől. Daniel Rapant végkövetkeztetése az volt, hogy csehszlovák történelemről csak 1918 után lehet beszélni, mint a csehszlovák állam történelméről. […]
A Szlovákiát érintő történelmi kutatások, az első dokumentumgyűjtemények kiadása, a témában megjelent publikációk, részmonográfiák végül elvezettek ahhoz a kísérlethez, hogy kidolgozzák Szlovákia történetének tudományos összefoglalását. A megjelent műveken azonban érezhető a korszak hatása. Terminológiájukban, de főképp a történelmi folyamatok ideológiai okokra visszavezethető deformációjában az akkori rezsimtől felülről oktrojált pszeudomarxista, valójában inkább sztálinista és posztsztálinista ideológia figyelhető meg, s ez mindegyiken végigvonul, de főképp a 20. század történetére jellemző.
A Tiso-féle állam idealizálása
Meg kell említeni az 1939 és 1945 között rövid ideig létező szlovák államot is. Szakmai szempontból nézve ebben az időben nem keletkezett semmilyen jelentősebb történeti mű, viszont kialakult a szlovák múlt idealizált, neoromantikus és mitikus szemléletének egész rendszere. Az ok egészen érthető volt. A szlovák állam Hitler utasítására, az ő kényszerítésére jött létre, a szlovákok aktív hozzájárulása és akarata nélkül.
A mitologizált történelemszemléletnek egyebek közt az volt a feladata, hogy leplezze ezt a tényt, és úgy tüntesse fel a szlovák államot, mint a szlovákok ezeréves törekvésének eredményét. Éppen ebben az összefüggésben keletkezett több hungarofób és csehofób elképzelés. […]
A szlovák történelem eltorzított magyarázatának egész rendszere nyilvánvaló visszalépés volt a rapanti típusú pozitivizmustól a 19. század első felének nacionalista romanticizmusa irányába. Ennek ellenére ezek a mítoszok a szlovák társadalom bizonyos rétegeiben megőrződtek, 1989 után újraéledtek, és 1993 után reneszánszuk még jobban megerősödött.
