A filadelfiai gyülekezet angyalának írd meg: ezt mondja a Szent, az Igaz, akinél van a Dávid kulcsa, és amit kinyit, senki nem zárja be, és amit bezár, senki nem nyitja ki: 8. Tudok cselekedeteidről. Íme, nyitott ajtót adtam eléd, amelyet senki sem zárhat be, mert bár kevés erőd van, mégis megtartottad az én igémet, és nem tagadtad meg az én nevemet.

 

A Jelenések könyve – ez a furcsa, sokszor nehezen érthető irat – vigasztalásra készült. Azért írta János, hogy az egyre nehezedő körülmények között, egyre nagyobb ellenszélben, kísértésekkel küzdő keresztényeket bátorítsa, erősítse.

A helyzet ma is hasonló. A világban kisebbségben élő keresztények mintha egyre nagyobb ellenszéllel találkoznának. Vadonatúj, kőkemény kísértésekkel találják szembe magukat. Ráadásul olyanokkal, amik nem rosszként, hanem kimondottan pozitívként mutatkoznak, de a hatásuk ördögi. Ördögi, hiszen a céljuk az, hogy elszakítsanak az Istentől, s így elszakadjunk az élettõl is.

Ne horgonyozzunk le most kortörténeti, s az egykori szituációt megvilágító adatoknál, s annál a csábító pontnál sem, hogy a filadelfiai gyülekezet neve mennyire jelképes értelmű (Filadelfia=testvérszeretet).

Igénk zárakról és nyitott ajtókról beszél. Örök ádventi téma az ajtó elõtt álló, életünk ajtaján kopogó, s oda belépni készülõ Krisztus. Ádvent első vasárnapján hallhattuk Bach kantátájában azt a csodálatos tételt, ahol a recitativo-ban a megérkező Jézus kopogtat. S ezt a kopogtatást a hangszerek zseniális alkalmazása elénk varázsolta.

A nagyszerű, lendületes ádventi ének is erre bíztatott: jer tárjunk ajtót még ma mind, a legnagyobb király van itt.

Mai igénkben azonban nem ilyen értelemben szerepel a zárak, kulcsok és ajtók képe. Igénk egyszerűen arról beszél, hogy vannak ajtók, amik nyitottak számunkra, s vannak zárt ajtók előttünk. S hiába szeretnénk mi diszponálni a kulcsok felett, azok nem a mi kezünkben vannak.

Ha elkezdjük a képet kibontani, bizonyára sokak számára ez a logika áll fenn: a világ tele van nyitott ajtókkal, lehetőségekkel. A keresztény ember számára azonban több ajtó előtt “belépni, behajtani tilos” tábla található. Vagy zárva az ajtó, vagy ha nyitva van, számunkra olyan, mintha zárva lenne.

Igen, a huszadik századi, “nagykorúvá” vált ember számára hihetetlenül sok ajtó nyílt meg. Megnyílt a mozgások ajtaja. Szinte nincs korlát – közel került a világ túlsó széle, csupán órák kellenek, hogy eljussunk más kontinensekre. Sőt, az ember kilépett a földi korlátok közül, s űrhajójával szeli a csillagközi világot. Megnyílt a szinte korlátlan mozgás ajtaja.

Megnyílt a kommunikáció ajtaja is. Bár az első keresztények korában is kiválóan szervezett postaszolgálat volt a római birodalom területén, s így az emberek híreket küldhettek és kaphattak, századunkra olyan fejlett kommunikációs eszközök állnak rendelkezésünkre, hogy általuk gyökeresen megváltozott az élet: teljesen természetes, hogy felemeljük a kagylót, s a szomszédba, a szomszéd városba, vagy a szomszéd kontinensre “odaszólunk”. Az is teljesen megszokottá vált, hogy egyenes-adásban látjuk a televízióban a 10, az 100, a 10000 kilométerre zajló eseményeket. Láthatjuk a valóságot, s megalkothatjuk a látszatvalóságot, a virtuális világot néha segítve, néha becsapva magunkat. Megnyílt a kommunikáció ajtaja.

Megnyílt a szabadság ajtaja is. Az imént említettek, a technikai fejlődés sok más területe, az emberi gondolkodás szellemi produktumai lehetõvé tették, hogy szabadon éljünk, s azt tegyük, amit akarunk, azt tegyük, ami jól esik.

Számtalan ajtó nyílt a XX. század embere számára.

De sok a zárt ajtó a keresztény ember számára, hiszen Isten törvénye korlátozza mozgásterünket, bizonyos dolgokat tilt, sok mindent a lelkiismeretünk útján nem engedélyez.

Nem tehetünk meg mindent, amit szeretnénk, amit kívánnánk, nem élhetünk sok olyan lehetőséggel, amit mások teljesen természetesnek tartanak életük formálásában, lelkiismereti szabadságukban, társadalmi, vagy gazdasági életben, a másik emberhez való viszonyulásban. A 10 parancsolat, a szeretet jézusi kettős törvénye, a vallási tradíciók sokasága, a tőlünk, keresztényektől elvárt, vagy ránk kényszerített szerep bezár bizonyos ajtókat, jelezve: ez már nem a keresztényeknek kijelölt hely.

A bennünk, s körülöttünk a világban működő különféle erők azonban azt súgják: változtass ezen. Miért ne élhetnél olyan szabadon, mint bárki más? Miért kell korlátok közé szorítani az életedet? Miért nem lehet minden ajtót megnyitni, bármelyik utat választani? Szerezd meg, vedd kezedbe a kulcsot, és szabad ember vagy. Van, akinek az alkohol felszabadító ereje, és van, akinek az élete kényelmetlensége elegendő ahhoz, hogy benyisson a számára zárt ajtókon, s tegye azt, amiről korábban úgy gondolta, neki nem szabad. Hogy ezután jön-e lelkiismeret furdalás, vagy negatív következmény, az már más kérdés.
Sok ajtó nyitott a világ számára és sok csukva van a keresztények számára. Így látják sokan, olykor-olykor mi is így éljük meg.

A helyzet, a valós helyzet azonban éppen az ellenkezője. Urunk nyitott ajtót adott az ember elé, az élet nyitott ajtaját. Így is mondhatjuk: Jézus megnyitotta az élet ajtaját számunkra. A nagypénteki kárpithasadás, és a húsvétkor megnyíló bezárt sír errõl tanúskodik.

A világ számára a sok nyitott ajtó a halálba vezető ajtók sokasága lehet. A Jézus megnyitotta, és felkínálta ajtó az életbe visz.

Ezért számunkra nem az a kérdés, milyen ajtót kell becsukni önkorlátozással, józan belátással, s milyen ajtót kell felfeszegetni önhatalmúlag, saját boldogságunk, kényelmünk, sikereink, örömeink érdekében.

Ádventi igénk ádventi bizalomra hív az ádventi Úr iránt. Nála vannak az élet-halál kulcsai. Amit ő megnyit számunkra, azt érdemes komolyan venni, azt érdemes invitálásnak érteni. Amit ő bezár azt azért teszi, hogy ne menjen tönkre, ne pusztuljon, s ne vesszen a semmibe az életünk.

Ha ő a világot fenntartó, s az életünknek is értelmet, tartalmat, célt adó Úr, akkor bízzuk rá magunkat, akkor fogadjuk el, hogy amit tesz javunkra teszi, értünk teszi.

Így keressük ádventben a számunkra megnyitott, életre nyitott kapukat. S így vegyük komolyan a zárt kapukat. Nem azért, hogy megint le kelljen mondani valamiről, hanem azért, hogy meg lehessen menekülni az élettel csábító, de halált, örök halált kínáló utaktól.

Az ádventi lelki-házi feladat most ez: ki-ki az életében keresse meg ezeket a nem véletlen nyitott és nem véletlen zárt ajtókat. Azért, hogy ne csak ádventünk, hanem karácsonyunk is legyen, ne csak várakozzunk (hiába egy életen keresztül), hanem meg is érkezzünk az életbe. A teljes, boldog, egész-séges, vég nélküli életbe.

Ámen