Rudolf Kučera történész Közép-Európa történelméről 1992-ben cseh nyelven megjelent kötetének fejezetei először az 1984-ben általa alapított Střední Evropa (Közép-Európa) című szamizdat folyóiratban jelentek meg. A mű magyar kiadására tizenhat esztendőt kellett várnunk.
A nyolcvanas évek közepén született tanulmányok, amelyek kötetbe gyűjtve immár a rendszerváltoztatás utáni Csehszlovákiában 1992-ben jelentek meg, ma is hitelesek, kiállták az idő próbáját.
A mű, bár még Csehszlovákia fennállása idején íródott, elsősorban csehközpontú. Szerzője ebből a szemszögből elemzi csehek és németek viszonyát, az Osztrák-Magyar Monarchiát, Magyarországot és a magyarokat, csehek és szlovákok kapcsolatát Csehszlovákia megalakítása előtt, majd az Első Köztársaságban. A cseh-központúságot a kifejezés elismerő értelmében alkalmazzuk, Kučera történelemszemléletében ugyanis a lehető legteljesebb objektivitásra törekszik. Egy 1919 óta győztes, vagy győztesnek gondolt nemzet képviselőjétől elismerésre méltó, bátor teljesítmény.
A szerző elhibázottnak, már-már rosszhiszeműnek tartja a Csehszlovák Köztársaságot is létrehozó, az első világháborút lezáró békeszerződések területi rendelkezéseit. Olyanoknak, amelyek előrevetítik az újabb háborúk lehetőségét.
Leszámol azzal az államalapító mítosszal, hogy a Csehszlovák Köztársaságot csehek és szlovákok hosszú és szerves politikai együttműködése, közös politikai akarata hozta volna létre. Kárhoztatja azt az államelnök Masaryk, de főleg a külügyminiszter, Beneš által erőltetett brutális törekvést, hogy a három millió németet, egymillió magyart és közel egymillió ruszint is bekebelező országot „csehszlovák nemzetállammá” építsék ki. Kučera ugyanis úgy véli, hogy térségünkben, ahol lehetetlen homogén nemzetállamok kiépítése, az országok demokráciájának fokmérője az ott élő nemzetrészekkel, nemzeti kisebbségekkel való bánásmód. Csehszlovákia ebben a vonatkozásban sem a két világháború között, sem a második világháború után nem felelt meg a demokratikus ország kritériumainak.
Kučera imponáló őszinteséggel írja le, hogy sem a magyarok, sem a németek nem kívántak beolvadni az antant mintaállamába, mely egyfajta csendőrszerepet hivatott betölteni Közép-Európában. Részletesen elemzi a morvaországi és csehországi németek ellenállását a Csehszlovákiához való csatolásuk ellen.
A műnek térségünkben sajnálatosan ma is dermesztő aktualitása és magától értetődő kérdésfölvetése van. Jelesen az: lehet-e, s ha igen, meddig, hazugságokra, hamis nemzeti mítoszokra építeni államokat. Lehet-e demokráciákat építeni úgy, hogy nem nézünk szembe tisztázatlan történelmi kérdésekkel. Megkockáztatjuk a választ, nem. Ebben ma számos kelet – és közép-európai ország érintett. A beneši dekrétumokkal leszámolni képtelen, a szudétanémetekkel szemben elkövetett lincselésekkel és tömeggyilkosságokkal terhelt Csehországtól a kicsinyes magyarelleneségben, olykor cseh-fóbiában tobzódó Szlovákián keresztül a széteséstől rettegő Ukrajnáig. Hogy a Balkán országainak és Romániának a problémáit már ne is említsük.
Rudolf Kučera: Közép-Európa története egy cseh politilógus szemével. Budapest, Korma Könyvkereskedelmi és Szolgáltató Bt., 2008.
