Honda Civic 2009: Megmaradt űrhajónak

Ez az autó egyszerűen sokkolta a világot. „Űrhajó” – „űrkomp” – „vendég a jövő századból” – és hasonló minősítések záporoztak mindenfelől. Sőt, olyanok is akadtak, akik abszolút tudományosan közelítettek hozzá: „Formavilága a nyílhegy és a kardél mitikus, archaikus szimbólumrendszerét vegyíti az ultramodern technikával…” Ez az autó egyszerűen sokkolta a világot. „Űrhajó” – „űrkomp” – „vendég a jövő századból” – és hasonló minősítések záporoztak mindenfelől. Sőt, olyanok is akadtak, akik abszolút tudományosan közelítettek hozzá: „Formavilága a nyílhegy és a kardél mitikus, archaikus szimbólumrendszerét vegyíti az ultramodern technikával…” Ennyiből is teljesen nyilvánvaló, hogy az utolsó generációs Civic csakugyan egyedi jelenség az országutakon – még most, évekkel a bemutatása után is. Viszont ezek az évek felette sem múltak el nyomtalanul, így elérkezett az első ráncfelvarrás ideje.

(Az összes kép kattintással nagyítható)

Alaktan

Végrehajtói számára abszolút nyilvánvaló volt, hogy az alapformákhoz itt nem kell, sőt nem is szabad hozzányúlni. Azok még jó ideig bűvöletben fogják tartani a világot. Maradt tehát „a nyílhegy és a kardél szimbólumrendszerének ötvözete”, vagy korszerűbb minősítéssel, a kozmikus-futurisztikus formavilág. Az újítások közül csak jót tett, hogy az eddig egybefolyó – és messziről kissé sztaniolcsíknak ható – elülső plexifelületet most két kis légnyelőnyílás töri meg: „autósabb” a látvány. Finom retust kaptak az elülső és hátsó lámpák is, a kipufogók és a ködfényszórók (!) szimmetrikus háromszögei pedig továbbra is a legeredetibb stíluselemek közé tartoznak az autó-formatervezés eszköztárában. Ugyanez mondható el a hátsó szélvédőt kettéosztó légterelőről, ám ez a megoldás hátrányokkal is jár: erősen rontja a kilátást hátrafelé, és lehetetlenné tette az ötajtósoknál magától értetődő hátsó ablaktörlő használatát.

Belvilág

Itt is maradt a legfuturisztikusabb stíluselem, nevezetesen a többszintes, térhatású információmezőkből álló, kozmikus kék fényben derengő műszerfal. A korszerűen formázott volán alsó küllőjén is meghagyták a „teaszűrő-betétet”, a korábbi nagy és könnyen karcolódó, fényes műanyag felületeket viszont jobb minőségűek, finomabb tapintásúak váltották fel. Az elülső ülések japán autóhoz képes meglepően nagyok és oldaltartásuk is nagyon jó. A hátsók is kényelmesek, a lábtér nagyságával is ki lehet egyezni, de itt a Jazzből átvett térnyerési lehetőség jelenti a legnagyobb változást. Mint képünkön is látható, az osztott ölések összehajtogatás után hátradönthetők, így a kocsival akár egy nagyra nőtt fikuszt is gond nélkül elszállíthatunk. Okvetlenül említést érdemel még a csomagtér mérete is, amely a legjobbak közé tartozik az alsó középkategóriában.

Az országúton

A frissítés egyben az eddigi, 83 lóerős alapmotor lecserélését is jelentette: a hengerűrtartalom és az intelligens szelepvezérlés maradt, de a teljesítmény 100 lóerőre, a nyomaték pedig 119-ről 127 Nm-re nőtt. A motor, igen effektív módon, egy piros gomb megnyomására indul, mint a Porschékban. A kissé kattogva, de rendkívül pontosan dolgozó váltó hatfokozatú, ami ilyen teljesítményű benzinmotornál némileg szokatlan, de a jó beosztásnak köszönhetően semmi hátrányt nem jelent. Ellenkezőleg: segít a takarékos vezetésben, ahogy a már korában meglévő EcoDrive lámpasor, vagy a most bevezetett váltó-asszisztens is, amely jelzi, mikor érdemes magasabb vagy alacsonyabb fokozatba kapcsolni. Az i-VTEC szelepvezérlés ezen kívül hihetetlenül rugalmassá is teszi a motort: hatosban, 1100-as percenkénti fordulaton alig több mint 40 km/órás sebességgel is folyamatosan tudtunk haladni! (Az már csak hab a tortán, hogy teszi mindezt egy Honda-motor…!) A rugózás nem rázós, de kemény, a kormányzás már-már gokartosan közvetlen, a menettulajdonságok kiválóak. Mindezeknek köszönhetően bizony néha keveselltük talpunk alatti erőpotenciált, ám ilyenkor ezzel vigasztaltuk magunkat: alapmotorról van szó, pajtás. Attól pedig nagyon is tisztességes teljesítmény a 100 lóerő…

Vas Gyula
(A szerző felvételei)