A mai evangélium két történetről tudósít. Az első egy beteggyógyításról szól, a másik egy halott feltámasztásáról. Ennek megfelelően két személy áll az elbeszélések középpontjában, és körülöttük sok ember. Jézust sokan követik, körülveszik őt, érdeklődve hallgatják szavait. Elsősorban a csodatevőt látják benne. Feltűnő jelenség, sokféle emberi várakozást ébreszt, talán kíváncsiságot is, vagy szenzációt várók érdeklődését. Amikor az események nem úgy alakultak, ahogyan az emberek várták volna, amikor egy beteghez Jézus már későn érkezett, mert a zsinagóga elöljárójának a leánya már meghalt, akkor kialudt érdeklődésük, itt már semmi érdekes nem történhet, halottat úgysem lehet feltámasztani. És amikor Jézus nem adja fel, hanem arról beszél, hogy a leány csak alszik, akkor kinevetik. Nem veszik komolyan, ingadoznak, nem az igazi hit indításai felé hajlanak. Bennünk nem rejtőzik-e valami ezekből a felszínes gondolatokból, vágyakból? Bizony, ha Jézus személyében mi is csak a csodatevőt látjuk, és tőle csodákat várunk, akkor messze vagyunk személyének, küldetésének felismerésétől. Ha nálunk is minden azon fordul meg, hogy fog-e csodát tenni vagy nem, akkor van-e lehetőségünk arra, hogy személyével bensőségesebb kapcsolatot építsünk? Amikor a történet végén megtapasztalják az elképzelhetetlent, a leány feltámasztását, akkor magukon kívül vannak a megdöbbenéstől. Arról azonban nem hallunk, hogy ezután ezek a csodavárók Krisztust követő hívőkké is lettek volna. A csoda várása, a csodákban való hit nem elegendő. A hitnek mélyebben kell megérintenie a szívünket.
A 12 éve beteg asszony, aki sok orvosnál keresett gyógyulást, és egész vagyonát rájuk költötte, lélekben közelebb került Jézushoz. Hogyan történt ez? Jézus felé egészen különleges bizalommal közeledik. Ha csak ruhája szegélyét megérintem, meg fogok gyógyulni, gondolja magában. Valóban, Jézusból erő áradt ki, és azonnal megszűnt vérfolyása. Jézus körülnéz, szeretné látni azt, aki olyan közel került hozzá, szeretne maga is közel kerülni hozzá. Az asszony félelemmel tesz eleget a kérésnek. Ugyanis betegsége miatt a zsidó törvények szerint tisztátalan volt, azaz kerülni kellett őt, és neki is kerülni kellett másokat. Ezért kereste a tömeget, ezért akarta Jézust titokban megérinteni. A törvény előírásai szerint Jézus is tisztátalanná lett (vö. Lev 15,27). Amikor Jézus egész jóságával fordul feléje, az asszony úgy érezte: az Istentől jövő üdvösség ajándékának középpontjába került. Ez hatalmas élmény volt számára, ugyanis eddig az a társadalom kiközösítette, amely pedig annak tudatában volt, hogy Isten az ő szövetségesük. Jézus most rátekintett, megszólította, elfogadta. Az asszony ennek következtében szívének sokkal mélyebb rétegében érezte meg a gyógyulást, mint amelyben betegségét élte meg. A csodatévő számára most már az igazi Üdvözítő volt. „Menj békével” ez az ősi sémita köszöntés, amivel Jézus elbocsátja az asszonyt, ezt jelenti: Menj békével, annak az üdvösségnek a birtokában, amelyet csak Isten tud adni, amely konkrét életedet teljesen áthatja, átalakítja, új síkra, az üdvösség síkjára helyezi.
A két evangéliumi elbeszélés alkalmat ad arra, hogy magunknak is feltegyük a kérdést: Jézussal kapcsolatban miben hiszünk igazán? Válaszunk először is az, hogy hiszünk abban az Istenben, aki betegeket gyógyított, halottakat támasztott, hogy igazolja: Jézus a Messiás, aki az üdvösség ajándékával jött közénk. Isten rendkívüli jelekkel mutatja meg: Jézusban Isten jött közénk, hogy az igazi szabadulás lehetőségeit hozza el nekünk. Az igazi gyógyulás azonban, az igazi megszabadulás, amelyet Jézus hozott el nekünk, nem a testi élet területére korlátozódik. Ő a bűn és a halál kilátástalan nyomorúságából szabadít meg minket. Akkor igazi a hitünk, ha a szenvedésben, a bűn elesettségében, a halál pusztító kilátástalanságában is megmarad az életbe, az örök életbe vetett reményünk: „Jézust ezt táplálja bennünk. Ez a reménytelenség ellenére is az igazi reményt tápláló hit.” (Róm 4,18).
Felvidék Ma, Virtuális Plébánia
