Nagy érdeklődéssel figyeltem a szlovák és a magyar külügyminiszterek besztercebányai találkozóját. Különösen örültem az évek óta tervezett új Ipoly-hidak közül az első alapkőletételének Ráróspusztán, amely a szlovákiai Losonc és Besztercebánya felé rövidíti majd meg a nógrádiak útját, és fordítva.

A hazai és a magyarországi médiákban közölt, a találkozóval kapcsolatos jegyzetei, értékeléseire, a kommentárok kiemelik, hogy a meglévő nézetkülönbségek ellenére végre a pragmatikus együttműködés útjára lépett a két ország, és a szécsényi találkozó óta csend van.
A hivatalos szlovák közleményben viszont van egy gondolatsor, amely az örömömbe sajnos ürömöt kevert. Arról a bírálatról van szó, amely az Európai Parlament magyarországi és szlovákiai magyar képviselői felé szólt, merthogy ők nincsenek csendben a szlovákiai nyelvtörvénnyel kapcsolatban. Mintha ők lennének a „bajkeverés” okai, és nem a rosszul megalkotott törvény.
Jellemző, hogy a jelenlegi szlovák kormány nehezen viseli a kritikát. Ők a tökéletesek, akik minden kritikát, még a jó szándékú észrevételt is keményen visszautasítják.
Ezt a magyar diplomácia vezetője, Balázs Péter is tapasztalhatta, erre lehet következtetni egy észrevétele kapcsán. Mert igazat mondott a szlovák diplomácia éretlensége kapcsán, és nincs mit visszavonni vagy magyarázkodni e tény kapcsán. Ezt mi, a szlovákiai magyar közösség érzi csak igazán. Érezzük és tudjuk, hogy a szavak és a valóság között jelenleg óriási a szakadék Szlovákiában. A mi közösségünk már nem hisz a szavaknak, de a látszatcselekedeteknek sem. Nem akarok fogadni rá, mert én örülnék legjobban az új Ipoly-hídnak, de kétlem, hogy 2010. november 30-án átsétálhatok majd rajta. Hogy miért nem hiszem? A mosoly-politika miatt, amely a két ország viszonyában egyre kezd hasonlítani az 1989 előtti időszakra. A rólunk nélkülünk korszakra.
Megint kezdem úgy érezni magam, mint az elvált szülők gyermeke, akiről, ha szó van, kiküldik a szomszéd szobába, és csak utólag közlik vele, hogy miben egyeztek meg róla. Csak egy tárgy vagyok és nem érző lény.
A szlovákiai magyar közösség már felnőtt. Tudja, hogy mit akar, és azt is, hogy nem kíván lehetetlent. Csak azt akarja, hogy olyan emberként kezeljék, akinek véleménye és életcéljai vannak. Mert e nélkül mi itt elpusztulunk.
A legutóbbi két népszámlálás között 47 ezerrel csökkent az itt élő magyar közösség lélekszáma. Egy kisvárosnyi magyar tűnt el. Ez tény. Ha ez így folytatódik, hatvan év múlva a közösség megszűnik létezni. Mivel ez a jelenlegi szlovák kormánynak túl sok idő, ezért is született a nyelvtörvény. A közösség felszámolását húsz év alatt szeretnék befejezni. Ez van a mosolydiplomácia mögött. Ezt nem észrevenni olyan bűn, mint nem kommunikálni.
Igen, kellenek a tárgyalások a vitás kérdésekről, de nem a mi bevonásunk és érdekképviseletünk nélkül. Szép gesztus, hogy utólag tájékoztatják a közösség legitim képviselőt, de az európai demokráciában ez már kevés, és megalázó. Ugyanolyan megalázó, mint azt állítani, hogy Szlovákiában a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítása átlagon felüli színvonalú. Ha ezt hallom, nem tudom, hogy sírjak-e, vagy nevessek, vagy mindkettőt egyszerre. Mert annyira igaztalan és hamis az állítás. Vagy tényleg nem érdemlünk legalább olyan jogokat, mint a dél-tiroliak? Magyarország, Szlovákia, Európa, megismétlem a kérdést, tényleg nem érdemeljük legalább azt, amit ők? Mi itt Európában nem vagyunk velük egyenrangú emberek?
Szeretnénk végre megélni azt a minimális tiszteletet, hogy az ilyen tárgyalásokon a szlovák külügyminiszter mellett ott ülnek az itt élő magyar közösség képviselői, és a magyarországi mellett a szlovákok képviselői. Legalább addig, amíg a minket érintő témák tartanak.
A mosolydiplomácia helyett végre európai szintű tárgyalásokat folytassanak, valamennyi érintett fél bevonásával. Ha ez a nyelvtörvény végrehajtását szabályzó rendelet elfogadásakor nem így lesz, akkor mindkét ország legalább akkora bűnt követ el a közösségünk ellen, mint 1945 után a „lakosságcsere-egyezménnyel”!

Debrődi D. Géza

Felvidék Ma