A magyar értékválságról vallva Tölgyessy Péter alkotmányjogász és politikai elemző szerint a 20. század történelmének rettenetei után érthető, hogy a magyarok nagy része nosztalgiával tekint a Kádár-korszakra, hiszen a hatvanas évek közepétől nyugalom és viszonylagos jólét volt az országban. Az elemző úgy véli, okos érveléssel kellene elérni, hogy valós kép alakuljon ki a társadalomban a volt rendszerről.
Megdöbbentő adat olvasható a rendszerváltásról készült közép-európai felmérésben, eszerint ugyanis Magyarországon a megkérdezettek kétharmada sokkal rosszabbnak tartja az elmúlt 20 évet, mint a volt rendszert. Bár tudjuk, hogy Magyarországon puha diktatúra volt, de mégiscsak egy igazságtalan rendszer volt. Mi az oka, hogy az emberek egy önkényuralmi rendszert sírnak vissza?
A magyar társadalom a hatvanas évek közepétől már nem érezte igazán, hogy zsarnokságban él, és nem ok nélkül. Magyarország sokban különbözött a többi táborbeli államtól. Másrészt viszont – és ez a meghatározóbb – a 20. századi magyar történelem rettenetes volt. Öt-tízévenként történt valami tragédia, amely végigszántott az emberek életén. Az első világháborút követően Trianon után évekig tartott, mire az ország magához tért. Aztán jött a gazdasági világválság, majd a második világháború, a Rákosi-rendszer rettenete, majd az 56-os forradalom. Tehát azt lehet mondani, úgy 1963-tól a rendszerváltásig volt az egyelten hosszabb időszak, amikor semmi nem okozott nagyobb megrázkódtatást. Emellett a nyolcvanas években már a szabadságok kis körei is kezdtek újraépülni, a magyar állampolgárok aránylag szabadon utazhattak. Ezek tehát az alapvető okok, amiért az emberek nosztalgiával gondolnak a Kádár-korszakra. Nincs sok értelme a nemzet többségére ezért haragudni, inkább okos érvekkel kellene ezt megváltoztatni.
A szocializmus alatt is voltak különbségek az egyes országok működésében, és ebből adódóan a rendszerváltás is mindenhol másként zajlott. Feltehetően az is befolyásolja a közvéleményt, hogy Magyarországon ez tárgyalóasztal mellett történt.
Valóban, Magyarországon nem volt törésszerű változás. Az állampárt, legalábbis gazdasági értelemben megértette, hogy a helyzet tarthatatlan. Így nem maradt más választása, engednie kellett a nyomásnak. Furcsamód, a lakosság nagy része viszont nem vette észre, vagy nem értette meg, hogy a rendszer már csak látszólag működik. A többi szocialista ország sorsával egybevetve tulajdonképpen jól érezte magát. Ez a magyarázata talán annak, hogy a magyar társadalom alig vett részt a rendszerváltásban. A Kádár-rendszerben amúgy is nagyon erősen élt az emberekben, hogy együtt másokkal nem lehet boldogulni. Sőt máig mélyen benne van a hazai gondolkodásban, hogy mással együtt semmit nem lehet elérni, csak egyénileg; külön utakon, jogszabálykerüléssel, csalással, ügyességgel. A csoportos érdekérvényesítés igencsak hiányzik idehaza, az meg végképp, hogy politikai akcióval bármit is el lehet érni. Ebben benne van Mohácstól kezdődő történelmünk is, de döntően a Kádár-korszak. A többi országban viszont más volt a tapasztalat. Ez leginkább Lengyelországban látható. A lengyelek közös élménye ugyanis az volt, hogy csak nagy megmozdulással lehet némi engedményt elérni. De sokban hasonlóan zajlott a fordulat az NDK-ban és Csehszlovákiában is.
Még a rendszerváltásról készült felmérésnél maradva, elképzelhető, hogy az emberek nem tudtak elvonatkoztatni, és bár a múltról nyilatkoztak, de döntően a jelenről mondtak véleményt?
Ez teljes mértékben így van, az emberek hallatlanul elégedetlenek a rendszerválás utáni Magyarország húsz esztendejével. Ám a válaszokban ott van a múlt, a részben képzelt boldogságához való viszonyítás is. Ez is azt mutatja, hogy nálunk hihetetlen orientációvesztés munkál. A lengyel példánál maradva, úgy érzem, az átlaglengyel viszonylag pontosan látja, mi történt az elmúlt száz évben országában, tudja, hogy kik voltak a jók és a rosszak. Ehhez képest a magyar társadalomban teljes a zavar. Az átlagembernek nincs igazán képe arról, hogy mit, miért éltünk meg.
De mi az oka, hogy nincsenek mércék?
Az egyik ok, hogy soha nem látott mértékig megsemmisült a magyar elit. Jobbára nem a hétköznapi tudat mozgatja a történelmi nemzettudatot, hanem az elitnek a világlátása. De Magyarországon, – és ismét végig lehetne menni a 20. századon Trianontól a holokauszton, és a kitelepítéseken át 1956-ig – megtörik vagy kivándorol a kultúrahordozó elit, és ez okozza a szellemi leépülést. A másik ok meg maga a történelmünk, és ahogy ez visszatükröződik a személyes élettapasztalatban. Az ország nagyhatalmú vezetőjének, Kádár Jánosnak a megítélésével kapcsolatban is elképesztő zavarok vannak, aminek mértéke unikum a térségben.
Ez azt jelenti, nemcsak a gazdasági, de az értékválság megoldása is vár a politikai hatalomra? Tavasszal választás lesz. A Fidesz győzelme nem kérdéses. Legfeljebb az, hogy túlnyeri-e magát Orbán Viktor pártja. Ilyen körülmények között és ilyen feladatokkal ez nem lesz pirruszi győzelem?
Tény, hogy a feladat felfoghatatlanul nagy. Túl sok válság találkozik, és túl nagy a teher, közben érezhető a csodavárás. A Fidesz pedig egyelőre megoldásokról nem beszél. Egyik legrosszabb tapasztalatunk az volt, hogy 2002-ben a baloldal tücsköt-bogarat ígért, és ami még ennél is veszélyesebb volt, hogy ezek egy részét teljesítette is. Ennél az is jobb, ha semmit nem mondanak. Az azonban biztos, hogy további éveket nem vesztegethetünk el. Ezt nem engedheti meg magának a magyar társadalom egyik fele sem.
Igen, a megosztottság mindenre rányomja a bélyegét. De mit lehet tenni, ha a politikai kultúra önöknél és nálunk is kimerül a pártok egymás démonizálásában?
A pártok fő teljesítménye az elmúlt időben valóban kimerült az ellenségkép felmutatásában, ahelyett hogy a valós társadalmi helyzetről beszéltek volna. Magyarországon egyébként éppen a korai Fidesz volt az, amely megpróbált igazat mondani, tényleges társadalomképet adni. Ennek következtében 1994-ben majdnem ki is esett a parlamentből. Nagy leckét kapott a párt, és megértette, hogy a politika áruja a remény. És ugyanezt látjuk Szlovákiában is. A Dzurinda-kormány alapozta meg a sikereket, de a felmérések azt mutatják, semmiféle nosztalgia nincs iránta. A szavakkal játszó, sokszor nem létező dolgokat is megígérő, adakozó Fico és kormánya meglehetősen szilárdan áll. A gazdasági válság sem rendítette meg, pedig gond itt is van elég, mégha nem is olyan súlyosak, mint nálunk.
A jelek szerint a magyarországi politikai paletta teljes mértékben átrendeződhet. Elképzelhető, hogy a hagyományos jobboldali-baloldali felállás eltűnik?
A hazai politikai szerkezet állandósága egyedülálló a térségben. A pártjaink jobbára már 89-ben a mai formájukat mutatták, és azóta igen kevés mozgás történt. A lengyelek szinte minden választásnál újrateremtették a pártszerkezetüket, de Szlovákiában és a többi országban is ma már más modell van, mint a 90-es évek derekán. Magyarországon alighanem most jött el a változás ideje. Ebben nem kis szerepe van annak, hogy a baloldali politikának egyetlen valódi célja volt: Orbán Viktort legyőzni bármi áron. Ez a politika roppant károkat okozott a magyar gazdaságnak és közéletnek. Így most Orbán itt áll a kapuk előtt óriási erőkkel, a baloldal pedig megsemmisülni látszik. Az MSZP aligha működhet az eddigi alapokon tovább. A baloldali politikának akkora a hitelvesztése, hogy lényegi fordulat, akár új pártok nélkül bajosan van kilátása a gyors talpra állásra. Egyelőre azonban ennek a jelei sem látszanak, bár hosszútávon minden bizonnyal változik majd a helyzet. Ami majd a jobboldalnak is nagy kihívás lenne.
Miközben végtelenül meggyengült az MSZP, az SZDSZ és az MDF a jobboldali radikalizmus nagyon felerősödött. A Jobbik térnyerése csak a kilátástalansággal, a válsággal magyarázható?
Ez elsősorban az idősebb generációk kritikája. A fiatalok gyakran nagyon mást akarnak, mint a szüleik. De a Jobbik az egész világrendszer tagadását hirdeti. A Jobbik-jelenséget korántsem szabad csoportos őrületként látni. Benne van a mély közéleti hitelvesztés, a társadalmi rendszerkritika és még sok egyéb tényező. Nemcsak ott tört át nagy erővel, ahol a magyar kapitalizmus a legrosszabb arcát mutatta, hanem már a fiatalabb elit csoportokban is jelen van, a Jobbik igencsak hódít a legjobb egyetemeken is. Hívei igazságtalannak érzik a világkapitalizmus egész rendszerét, és lázadnak ellene. Ám a Jobbik pozíciója idővel könnyen meddőnek bizonyulhat. Szerintem a rendszeren belül kellene hatékonyabban érvényesíteni a magyar érdekeket.
Amikor ilyen erőteljes veszélyforrás van az országban, akkor miért passzív az értelmiség és miért nem hallatja hangját?
Mert hihetetlen állapotban van a magyar értelmiség. A rendszerváltás után a baloldali elit úgy gondolta, csak ő van, ő jelenti a kultúrát, Európát. Az első pillanattól kezdve féktelen engesztelhetetlenséggel támadt a jobboldali értelmiségre, amely akkor még kicsi és esendő volt, nem rendelkezett komolyabb háttérrel. Ezzel szemben a baloldali értelmiségnek volt intézményrendszere, sajtója, egyetemei. Mindig is alaptétele volt, hogy egyik legfőbb értéke toleranciája, ám a baloldali elit csak azokkal toleráns, akikkel soha nem találkozik. Azt lehet mondani, élő jobboldalit még nem fogadott el kifogástalan európainak. Antall Józsefnek is meg kellett ahhoz halnia ahhoz, hogy a baloldalon végre becsülni tudják.
Ön szerint a jobboldali elit befogadóbb?
Mindkét oldal sérült és esendő. Túl sokat nem vethetnek egymás szemére. Mindkét oldal hordoz magával rettenetes történelmi vétkeket. Ahelyett, hogy megpróbálták egymás épülését segíteni, minden erejükkel azon dolgoztak, hogy a másikat végleg legyőzzék. Az egyik oldal érvelése, hogy a másik nemzetietlen meg nemzetáruló, a másiké pedig, hogy bárdolatlan és nem európai. A rendszerváltás óta nem tudnak igazán újat kitalálni, miközben sokan lemondtak értelmiségi feladatukról, vagyis, hogy egész országban, hazában, közérdekben gondolkozzanak. Különösen a baloldalon látványos ez, szabályos elbutulás van a kiinduláshoz mérten. Mindent annak rendelnek alá már vagy tíz éve, hogy bármi áron megállítsák Orbán Viktort. A mondanivalójuk csak annyi, hogy a jobboldal rossz, Orbán meg maga az ördög. Sajnos, alig akadnak friss eszmék, csak a hideg polgárháború hódít, és ez elmondhatatlanul pusztító.
Pedig a szlovák – magyar viszony alakításában is komoly szerep juthatna az értelmiségnek. Egyébként ez az értékválság ránk is kivetítődik, hiszen a szlovákiai magyarok körében általános az a vélekedés, hogy félmilliós közösségünk akkor erősödhet meg, ha erős Magyarországot tudhatunk magunk mögött.
Ez kiáltóan így van. Ha hazánk saját magával sincs békében, és kétségbeejtő a teljesítménye, akkor mire lehet a magyar ember büszke? Az önmagával bajlódó anyaország hogyan tudna biztos támaszt adni a határon túli magyaroknak? A 90-es évek elején ez még másként volt. Most tehát elsőrendű feladatunk, az országot rendbe kell szedni. A másik, hogy egyre világosabb: megbukott az a koncepció, amely javarészt a magyar baloldali kormányzatokhoz volt köthető. Aminek lényege leegyszerűsítve az, hogy Magyarország határgaranciát ad az európai kisebbségi jogokért cserébe. Csakhogy mára kiderült, ez nem működik, és ez Szlovákiában látható a leginkább. Döntően azért, mert az elképzelés nem számolt azzal, hogy a nemzeti érzés döntően érzelmi indítatású. Magyarország megfáradt, az utódállamokban viszont jobbára erős nemzetépítő akarat munkál. Ezeknek az országoknak a nemzettudata sokszor ma is Magyarországgal szemben fogalmazódik meg. Ráadásul Szlovákia még sikeresnek is érezheti magát. A hatvanas évektől egy szlovák miniszterelnök sosem tudta volna úgy „lepofozni” magyar kollégáját, mint ahogy mostanság próbálja.
Ez azt jelenti, hogy Magyarországnak stratégiát kell váltania?
Az egyértelmű, hogy a magyar külpolitika nem állhat csak abból, hogy jó nagyokat odamondogatunk. Ha ilyen lenne a jövő külpolitikája, akkor az csak összeveszést eredményezne, és ez nyugatról nézve balkáni szánalmasságnak tűnne. Szerintem többszólamú magyar politika kellene. Egyrészt, legyen okosan megfontolt, amely kellő hajlékonysággal a legkisebb előrelépéseket is igyekszik megegyezésekkel a magyarok javára fordítani. De másrészt szükség van a távlati célokban gondolkodó erős identitáspolitikára is, amelybe az érzelmek és a szimbólumok is beletartoznak. A hit, a remény ereje azért is fontos, mert a valóság bizony minden fontos eredmény ellenére, olykor lehangoló. Ismerem a dél-tiroli viszonyokat, ha ezt összehasonlítom azzal, ami például Komáromban fogad, a különbség nem kevés. Pedig az ottani németek száma nem sokkal több, mint kétszázezer, bár területileg koncentráltabb térségről van szó. Szlovákiában nemhogy további előrehaladás nincsen, hanem egyértelmű a visszalépés. A Délvidéken még súlyosabb a helyzet. Félő, ott gyorsabb lehet a magyarság elsorvadása, mint a nyugati példákon alapuló intézmények felépülése.
Kérdés, hogy még visszafordíthatóak-e ezek a negatív folyamatok, akár a határon túli közösségeken, akár a magyar társadalmon belül?
Gyors és megváltásszerű megoldást bizony aligha várhatunk. Az anyaországi magyaroknak, ezen belül is az elitnek a példamutatás volna a legfontosabb dolga, és nem az ország másik felének a legyőzése. Ha éveken keresztül ezt látná a magyar társadalom, a pozitív tapasztalat elősegíthetné a javulást. Amit száz év alatt sikerült elrontani, annak a meggyógyításához szerencsés esetben elég lehet néhány évtized is. Ám ideje lenne már nem tovább rontani közös dolgainkon, hanem végre okos munkával belekezdeni jobbításukba.
Molnár Judit interjúja a Szabad Újság e heti számában
Felvidék Ma
