Budapest a 19. század végén a legnagyobb szlovák város, a szlovák politikai élet és kultúra központja, egyes források szerint közel 80 000 szlovák vendégmunkás munkahelye. A főváros otthont adott több mint 27 000 szlováknak, egyesületeiknek, kávéházaiknak, színi előadásaiknak; a szlovák munkások cserébe felépítették például a Parlamentet.
A török kiűzése után önszántukból vagy szervezett betelepítés során több hullámban érkeztek szlovákok Magyarország megüresedett területeire. A fővárosban a 19. században rohamosan nőtt a szlovákok száma, akik a túlnépesedett északi területekről érkeztek az épülő város nyújtotta lehetőségeket kiaknázni. Az 1851-ben 178 000 lakosú Pest-Budán durván 5500, 1890-ben pedig már 27 000 szlovák él a félmilliósra nőtt Budapesten – és ez a népszámlálási adat nem tartalmazza az idénymunkásokat, akiknek számát a századfordulón 60-80 000-re becsülték. A szlovák munkások főleg a nagy építkezéseken dolgoztak, valamint az építőanyag-, bőr- és textiliparban helyezkedtek el; kisebb részük kisipari munkákkal foglalkozott, például cipész- és szabómesterséggel. A 19. századi lapok leírásai szerint az utcakép állandó szereplői voltak a szlovák vándorkereskedők, árusok, drótosok, vízkereskedők és rakodómunkások. Egyáltalán, elég sűrűn lehetett hallani szlovák szót: 1890-ben a 27 000 szlovák 49%-a csak anyanyelvén beszélt.
A legtöbb szlovák a Józsefvárosban élt: 1910-es adatok szerint a városrész lakosságának 2/3-a bevándorló volt, a szlovákok aránya 10%-ot tett ki. Jelentős részük az akkor Szlovák utcának nevezett Tavaszmező utcában élt. Józsefváros akkor főképp egyszintes házakból állt, többemeletes épületet csak elvétve lehetett találni, minden nyolcadik lakos pedig egyenesen pincelakásban lakott. Bár zárt közösség a szlovákok között sosem alakult ki, mégsem véletlen, hogy a kerületben épült fel a szlovák evangélikus templom, miután az addig látogatott Deák Ferenc téri templom végképp kicsinek bizonyult (utóbbi templomot látogatta a szlovákon kívül a magyar és a német gyülekezet is). A Rákóczi úton szimmetrikus elrendezésben épült fel a szlovák evangélikus iskola és a paplak, majd a két épület közé az új templom. A Diescher József tervezte neoromán templomot tíz évig építették, az építkezések során az egyházközösség súlyosan eladósodott, így az épületegyüttest körülvevő telken bérházat emeltek (Luther-ház), hogy annak bevételéből tartsák fenn a templomot, amely így az utcaképből eltűnt. A 20. században a közösség elveszítette híveit, a templomépületet 1965-ben államosították; azóta működött benne már „Tudomány és technika háza” és kaszinó is, ma éppen sportcentrumként funkcionál.
Az evangélikus Rákóczi úti és a katolikus Mária Terézia téri templom köré koncentrálódott a szlovákok közösségi élete. A századfordulón aktív egyesületi élet folyt a szlovákok között, akik leginkább kocsmákban és vendéglőkben találkoztak, amelyek bár nem kizárólagosan, de legnagyobb számban a templomok közelében nyíltak. A szlovák értelmiség ilyen találkozóhelye volt a Luther-házak sarkán egykor működő Munkácsy, vagy a József körúti Miénk kávéház; Kovács Anna könyvében (Kovács Anna: A szlovákok élete és kultúrája Budapesten a dualizmus korában (1867–1918)) összesen 50 szlovák kötődésű vendéglőt, kocsmát, illetve kávézót gyűjtött össze: a szlovákok által is kedvelt New Yorktól kezdve a szlovák tulajdonú vendéglőkig. A családi körök mellett ezeken a helyeken találkoztak a szlovákok, kávézókban működött számtalan szlovák lap szerkesztősége, és vendéglőkbe költöztek a helyiség bérlésére képtelen egyletek is. Irodalmi és munkásegyletek, dalkörök és színtársulatok igyekeztek egységet kovácsolni a szlovákság között – több-kevesebb sikerrel.
A kulturális élet színesítésén kívül kézzelfoghatóbb dolgokkal is hozzájárult a szlovákság Budapest nagyvárossá fejlődéséhez: épületállományának felépítésében oroszlánrész jutott nekik. Michal Milan építész, több bérlakás és családi ház tervezője, illetve építője többek között Schickedanz Albert irodáját is megjárta, mielőtt saját vállalkozást indított. Ján Nepomuk Bobula (Bobula János) aktív politikusi pályája mellett építészként és építési vállalkozóként is működött. Az Andrássy úton (amelyet a szlovákok Radiálkának vagy Andráskának hívtak) legalább 4 bérház kivitelezése fűzhető az ő nevéhez, és további két bérpalota tervezése és megépítése: az Andrássy út 62. és 68. Előbbit saját otthonául építette, a historizáló épületet a Magyar Szalon c. folyóirat szerint „a közönség az Andrássy út legszebb házának” nevezte. (A ház képét eléggé előnytelenül befolyásolta a szomszédos Terror Háza múzeumra épített pengefal.) Másik Andrássy úti épülete, az Andrássy út 68. felújítását is magába foglaló 2007-es projekt pedig bekerült a 2009-es Médiadíj első fordulójába.
Bobula alkotta továbbá a Trefort és a Madách Imre gimnázium épületeit, valamint tervezője többek között a Tisztviselőtelepnek és az 1885. évi országos általános kiállítás épületeinek – utóbbiért kitüntették a Ferencz József-rend lovagkeresztjével. Az általa vezetett számtalan építkezés, így a Bródy Sándor utcai Ádám-palota, vagy a szerb egyházközösség Váci utcai bérpalotája (http://hg.hu/cikk/epiteszet/7996-a-szerb-budapest) építése során is valószínűleg többnyire szlovák munkásokat alkalmazott, de biztosan az ő kezük munkáját dicséri például a Parlament épülete, amelynek Bobula főfelügyelője volt.
A világvárossá növő Budapest kultúrájával és divatjával azonban szinte mágikus erővel hatott a kisebbségekre, így a szlovákokra is, körükben hamar megkezdődött a magyarosodás. Számuk az 1890-es csúcs után gyorsan csökkent, 1920-ban már csak 14 000-en vallják magukat szlováknak, folyamatosak a névmagyarítások is, majd az II. világháború utáni lakosságcsere folyamán mintegy 73 000 szlovák hagyja el Magyarországot. 2001-ben az egész országban durván 18 000 szlovákot számláltak.
Felvidék Ma, Zsámboki Miklós
