Pásztorlevelet adott ki a Szlovák Püspöki Kar a barbár éjszaka és az ún. eperjesi „szobor“ 60. évfordulója alkalmából, amelyet most látogatóink is elolvashatnak honlapunkon.
Krisztusban kedves testvérek!
Minden ember, nemzet és ország életében előfordulnak olyan események, amelyek váratlan, s néha sorsdöntő változást hoznak. Ebben az évben, és különösképpen ezekben a napokban olyan tragikus eseményekre emlékezünk, amelyek nagy sebet ejtettek országunk életén, az úgynevezett barbár éjszakára és az eperjesi „szoborra”.
John Woods angol professzor a „Hogyan építette a katolikus egyház a nyugati civilizációt” című könyvében leírja azoknak az eseményeknek a következményeit, amelyekre a 16. század harmincas éveiben került sor, amikor VIII. Henrik király Angliában bezáratta az összes kolostort. Kiűzte a szerzeteseket, sokakat bebörtönöztetett, sőt néhányat meggyilkoltatott. Egyik munkatársa így írt a királynak tettei következményeiről: „Egyértelműen azt tapasztaltuk, hogy a birodalmat sok szenvedés fogja érni, nagy visszaesés fog mutatkozni, és az engedelmes alattvalók hiányolni fogják azt a vendégszeretetet és gondoskodást, amely a kolostorokra volt jellemző. Ezeket meg kellett volna kímélni, hogy a környékükön élő szegényeket segíthessék”.
Hasonló esemény zajlott le 1950-ben nálunk is, az akkori Csehszlovákiában. Az akkori rendszer likvidálni akarta az egész Egyházat. Ez a legfájdalmasabban – főleg az ún. eperejesi „szobor” után – a görög katolikusokat érintette. A keleti rítusú katolikus egyházat megsemmisülésre ítélték, papjait bebörtönözték, és kényszerlakhelyet kijelölvén nekik, száműzték. Megszüntettek továbbá minden kolostort. Azok likvidálása sok anyagi kárt is okozott, bár nem ez volt a lényeges. Ennek az intézkedésnek sokkal komolyabb, sőt beláthatatlan következménye lett a lelkiismeret, az egyén és a társadalom erkölcsi életének területén… Szellemi vonatkozásban mintha pusztító földrengés érte volna az országot. Néhány nap alatt teljesen megváltozott nem csak az egyének, hanem az egész társadalom élete: sokan börtönbe vagy munkatáborba kerültek, másokat, főként az apácákat, a cseh határ menti elhagyatott helységekbe telepítették ki. A kórházakból eltávolították a szerzetes nővéreket, az iskolákból a szerzeteseket, majd később azokat a tanítókat is, akik kiálltak a hitük mellett. A kolostorokat, amelyek biztonságot és támaszt nyújtottak az egyszerű embereknek, jobb esetben elmegyógyintézetté, rosszabb esetben katonai laktanyává vagy börtönné alakították át…
A kolostorok likvidációja azonban váratlan, és a kiötlői által nem óhajtott gyümölcsöt is hozott: az élő hitet. Sok keresztény bátran megvallotta a hitét, mások pedig vállalták annak átadását a saját szabadságuk elvesztésének veszélye ellenére is. Nekik köszönhetően élt az Egyház az illegalitásban is, és a hívek országszerte kis közösségekbe tömörültek. Sok szerzetes közösség anyagilag ugyan kárt szenvedett, lelkiekben azonban megerősödött és megújult. Mindazoknak, akik vállalták ezt a munkát, akik az Egyházért küzdöttek, szenvedtek vagy meghaltak, ma hálás köszönetet mondunk. Hiszen Isten az ő személyes áldozatukon keresztül kegyelmeivel bőven megáldotta az Egyházat. Ő maga legyen minden derék ember jutalma…
A szerzetes közösségek túlélték a negyven éves elnyomást, és manapság lépten-nyomon találkozhatunk velük nem csak az Egyházban, hanem az egész társadalomban. Igazak tehát Szent Pál apostol szavai: „Mindaz, amit most szenvedünk, nem mérhető össze a jövendő dicsőséggel, amely meg fog nyilvánulni rajtunk” (Róm 8,18), mégpedig nem csak az örökkévalóság, hanem a mai idők szempontjából is. Ma újra találkozhatunk a szerzetesekkel az iskolákban, az ifjúság nevelésének terén, a kórházakban a betegek ápolásakor, a népmissziók alkalmából. A katolikus tévén és rádión keresztül szólnak hozzánk, lelki támaszt nyújtanak nekünk értékes könyvek és folyóiratok kiadásával…
Az Istennek szentelt szerzetességnek nagy jelentősége van az Egyház és az egész világ számára (vö. KEK 916, 1619); a szerzetesi élet különös módon tovább fejleszti a keresztségi kegyelmet (vö. Mt 19,12); Krisztus előtérbe helyezésének (vö. Lk 14,26; Mk 10, 28-31) és második eljövetelének (vö. Jel 14,4) megnyilvánulása; jel, amely eszünkbe juttatja, hogy a mostani világ értékei mulandók (vö. Mk 12,25; 1 Kor 7,31; Lumen gentium 42).
A szerzetesség tehát jel… Hiszen aki Istennek szentelte magát, nem azért él közöttünk, hogy kényelmes élete legyen a kolostorban, hanem hogy rámutasson Isten jelenlétére köztünk. A görög katolikus egyház a szenvedés által szintén megtisztult, és a mennyei Atya püspökei és papjai szenvedése érdemeiért csodálatos fejlődéssel áldotta meg. Az 1950-ben létező egyetlen Eperjesi Püspökség helyett ma már Görög Katolikus Egyháztartományról beszélhetünk, amelybe az Eperjesi Főegyházmegye, valamint a Pozsonyi és a Kassai Görög Katolikus Egyházmegye tartozik.
Kérjük közösen Istent, hogy a diktatúra idején sokat szenvedő szerzetesek érdemeiért újítsa meg állandóan a hitünket. Kérjük, hogy Isten igéjének olvasásakor nyitott legyen az elménk és a szívünk; hogy adjon erőt ellenállni a rossznak, és egyúttal ösztönözzön megtenni a jót. Imádkozzunk, hogy soha többé ne kelljen megtapasztalnunk a múlt század ötvenes éveinek brutális gonoszságát. Az elmúlt idők keresztény életének példaképei pedig serkentsenek minket keresztény buzgóságunk megújítására…
Ebben segítsen az Isten!
Szlovákia püspökei
Felvidék Ma
