Május 2-án imasétára került sor Királyhelmec városának utcáin. Az először meghirdetett alkalom ötlete a városról szóló negatív hírek olvasásából, ill. meghallásából adódott. Nincs könnyű helyzetben e keleti régió. A magas munkanélküliségről, munkahelyek hiányáról sok „helmeci”, és sok-sok „bodrogközi” nem csupán az újságok hasábjairól értesül, hanem sokan a mindennapok tapasztalataként élik meg.
Ennek következményeként sokan külföldre mennek, és a sok esetben megalázó feltételekkel kínált munka vállalásakor nem pusztán a büszkeségüket teszik félre, de – mégha oly nehezen is – hosszabb, vagy rövidebb időre elhagyják családjukat.
A most felnövekvő generációra nézve ennek csupán becsült következményei, de mindenképpen negatív következményei lesznek. A külső körülmények nagyban befolyásolják egy település életét, a lakosok mindennapjait, azonban a nagy szétdobáló, a gonosz erői belülről is próbálják bomlasztani közösségeinket.
Tény, hogy a város egyre inkább szétforgácsolódik, szinte minden szinten a pártoskodás jelenik meg, és a személyeskedésen, az egyéni érdekek előtérbe helyezésén túl a nagynak tűnő pártpolitika és sok esetben a közügyekkel szembeni érdektelenség és közöny is megjelenik. Mit lehet tenni? S lehet-e egyáltalán az egyházaknak, a Krisztust prédikálóknak valamit cselekedni?
Ezek a kérdések merültek fel a református gyülekezet lelkészeiben, mely kérdésekre az egyértelmű válasz, a közös imádkozásban fogalmazódott meg. Vagyis imádkozni kell a városért, imádságban kell az elé az Úr elé vinni Királyhelmec városát, az itt élőket, aki eddig is, még a korunknál nehezebb időszakokban is megőrizte településünket, megőrizte népünket. A közös imádkozás tovább gondolásába, az imaséta megtervezésébe már bevontuk a helyi római katolikus és görög katolikus gyülekezetek lelkészeit is. Az egyezetéseket követően a helyi gyülekezetekben, valamint a város különböző intézményeiben is meghirdetésre került a várost körülfogó imaséta.
Május első vasárnapjának délutánján nem tudtuk, hogy mennyien fogunk elindulni. Nem tudtuk, hogy mennyien lesznek; egyáltalán, hogy még vannak-e, akiknek fontos, hogy városunk ügyét, az itt élőket az Isten elé vigyék. Nem tudtuk, hogy lesznek-e, akiket nem tántorít el a borult idő és a szemerkélő eső a „sétálva imádkozástól”. Nem tudtuk, de mára már tudhatjuk, hogy bizony vannak, voltak – nem is kevesen –, akik imádkozni akartak a városért, akik úgy érzik, hogy az Isten elé kell vinni mindazt, ami megterhel, ami elválaszt, ami megkötöz, és az Úrtól kell elkérni mindazt, aminek híjával vagyunk, vagyis a szeretetet, a békességet, a megértést.
A három felekezet a saját templománál a maga gyülekezetéért könyörgött, majd elindultak a találkozási pont felé, vagyis a város főtere, a Millennium tér felé. Innen már közösen indult a sokaság, melyhez az egész imaséta során folyamatosan csatlakoztak, vagy éppen azok, akiknek hosszú volt az útvonal, elmaradtak, s így több mint kétszázan vonultak végig a könnyűnek és rövidnek nem nevezhető útvonalon.
Az Istent dicsőítő énekeket éneklő gyülekezet a város különböző pontjain megállva, különböző dologért adott hálát, vagy éppen kért el az Úrtól. Így a 6 állomáshelyen (Millennium tér, Szlovák Tannyelvű Alapiskola, görög katolikus templom melletti tér, gimnázium, kórház, Magyar Tannyelvű Alapiskola) közösen fohászkodtunk a nemzetünkért, a gyermekekért, fiatalokért, az egységért és egyetértésért, a családokért, a betegekért, szenvedőkért, orvosokért, ápolókért, pedagógusokért és nevelőkért. Az utolsó állomáson, a Hősök terén az egész gyülekezet közösen olvasta fel az előre kiosztott imádságot, melyben az Isten gondviselő és oltalmazó kezébe helyeztük Királyhelmec városát, a régiónkat és annak lakosait. Ezt követően az Úri imádsággal fohászkodtunk Istenhez, majd a három felekezet lelkészei áldásmondással bocsátották el az imasétát végigjáró, Királyhelmecért imádkozó sokaságot.
A jelenlévők őszinte szívből énekelhették a 167. dicséretünk sorait, hiszen azt érezhették, hogy május első vasárnapjának délutánján nagy csodadolgot művelt az Isten. Ugyanakkor azzal a reménységgel térhettünk haza, hogy Urunk „csodaművelése” nem szűnik meg, hogy még van terve Királyhelmeccel, van terve régiónkkal és népünkkel. Az Ő kezébe kell helyezni ezután is az itt élőket, és Tőle kell elvenni mindazt, amit már elkészített a számunkra, legyen az gyülekezet, város, ország, vagy éppen nemzet.
Forrás: www.refzem.eu
