Hogy kinek a „klónja” vagyok – biológiai értelemben –, jó sorsomnak köszönhetően tudom. Amúgy meg – nagyképű alázattal – Isten egyedi, megismételhetetlen teremtményének tartom magam, atomnyi léleknek, amely vándorol a földi világban, hogy egyszer visszatérjen oda, ahonnan útra bocsátották. Így nézek minden földi útitársamra. Mint a költő írja: „ahogy csodára illik”…
Látom, mi közös bennünk, és látom, mi az, ami megkülönböztet bennünket. Szemlélődöm. Szeretem látni azt is, aki más. Sokat lehet tanulni tőle, új tapasztalatokat szerezni, sokszor egészen új összefüggések tárulnak fel az ember előtt, a maguk bonyolultságában. Nem ítélkezem, épp ezért. Kérdezni azonban szoktam, s most is azt teszem. Kérdezek, nyilvánosan. Gál Gábortól például, a Most-Híd parlamenti képviselőjétől. Hol lenne ő a Magyar Koalíció Pártja nélkül? Szülein, családján, rokonságán, ügyvédi irodájának ügyfelein kívül ki tudná azt, hogy a világon van? Ha annak idején a Magyar Koalíció Pártja – amelynek akkor ügyvezető alelnöke volt Duray Miklós – nem veszi fel őt a parlamenti képviselők listájára, most vajon ülhetne-e a Most-Híd színeiben a parlamentben, s üzengethetné-e a Szlovák Sajtóirodán keresztül az egykor őt pajzsra emelőknek, hogy „Duray-klónok”, Duray Miklósnak meg hogy majd beperli, mert azt merte mondani, a pénzszerzés és a poszthalászat az MKP szakadárainak már akkor is fontosabb volt, mint a szlovákiai magyar közösség érdekei.
De még tovább kérdezek: ha nem lenne MKP, vajon eljutott-e volna Knut Vollebaek, az EBESZ kisebbségi főbiztosa addig, hogy a szlovák államnyelvtörvény ostoba és diszkriminatív rendelkezései ellen fellépjen, s hogy az EBESZ égisze alatt fogalmazza meg: a szlovákiai kisebbségek nyelvi jogait is bővíteni kell?! Sőt, hogy törvényt kell alkotni Pozsonyban a szlovákiai kisebbségek jogállásáról! Ezt mind az MKP küszködte ki, de nem 12, hanem húsz év alatt. És ezt a „törvénycsomagot” bizony Duray Miklós és az Együttélés indította útjára, akkor is, ha közben – a magyar pártok egyesülése után – az MKP kormányzása idején a párton belülről legalább annyian raktak akadályokat a törvénnyé válásuk elé, mint amennyien azt szorgalmazták.
Hol lenne a Most-Híd e nélkül az MKP-tól hirtelen elorzott csomag nélkül?
Vajon belegondolt-e már Gál Gábor – és többi társa –, hogy a Magyar Koalíció Pártja az elmúlt négy ellenzéki évben, nemzetiség szempontjából féktelenül eldurvult társadalmi légkörben olyan alapokat rakott le, amelyre – talán a szlovákiai magyarok őket is meglepő támogatása következtében – legalább egy kormányalelnöki hivatalt építhetnek?!
Vagy azért fáj Gál Gábornak, hogy július 10-én nem hullt darabjaira az MKP, hanem – mint ő fogalmaz – a „Duray-klónok” tovább akarják éltetni, mert már sejti, hogy Patyomkin-falu épül a kormányhivatalban, s egy létező MKP-vel a háta mögött a Most-Híd ezt nem fogja tudni még egyszer „megetetni” a magyarokkal, legfeljebb azokkal, akiket négy éven át, állami pénzből „kistafíroz”?!
A pénzről meg annyit: Simon Zsolt, a Most-Híd alelnöke még akkor, amikor e párt létrehozásán dolgozott, a sajtóban (Plus 7 dní, Pátria rádió) jelentette ki, hogy a gazdag emberek pártját szeretné, mert gazdagnak lenni nem szégyen, a szlovákiai politikának meg az a legnagyobb baja, hogy megélhetési politikusok csinálják, nem a gazdag emberek. (Hogy kik a gazdagok, elég az éves képviselői jövedelembevallásokat megtekinteni a parlament honlapján. Végigkövethető ott az is, hányan csináltak magánkarriert is a képviselői mellett, mert a mi világunkban a kapcsolati tőke fontosabb, mint a tehetség.)
Szóval: ezért írtam fentebb, hogy szeretek szemlélődni. Szeretem látni azt is, aki más, mert ha rácsodálkozom, sokszor egészen új összefüggések tárulnak fel a szemem előtt, a maguk bonyolultságában.
Felvidék Ma, Gyurkovits Róza
