Hetven évvel ezelőtt, 1940. augusztus 30-án hirdették ki a tengelyhatalmak – Németország és Olaszország – külügyminiszterei a bécsi Belvedere-palotában a “második bécsi döntést”, lényegében egy döntőbírói ítéletet, amely két évtizeddel Trianon után mintegy 43 ezer négyzetkilométernyi területet juttatott vissza Magyarországnak két és fél millió lakossal.
A trianoni békeszerződés után a magyar politika fő célja a területi revízió lett. A Csehszlovákiával szembeni magyar területi igényeket a Hitler, Mussolini, Chamberlain és Daladier között 1938. szeptember 29-én létrejött müncheni egyezmény záradéka értelmében kétoldalú közvetlen tárgyalások útján kellett volna rendezni. Ezek eredménytelensége esetére angol-francia-német-olasz döntőbíráskodás jött volna szóba. Az 1938 októberi kétoldalú komáromi tárgyalások öt nap után megszakadtak. London és Párizs jelezte, hogy mégsem kíván részt venni a két ország határvitájában, és tudomásul fogja venni a német-olasz döntőbírói határozatot. Így született 1938. november 2-án az “első bécsi döntés”, amely a Felvidék egy részét visszajuttatta az anyaországnak.
A romániai Turnu-Severinben 1940. augusztus 16-24. között megtartott magyar-román tárgyalások a “süketek párbeszédének” minden jegyét magukon viselték a számtalan “szóbeli jegyzékkel” és “emlékeztetővel”.

A bécsi Belvedere-palotában Ribbentrop német és Ciano olasz külügyminiszter által augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntés Észak-Erdélyt Magyarországnak ítélte, ugyanakkor szavatolta a megmaradt román területek integritását. Ciano naplója szerint Manoilescu román külügyminiszter elájult a döntés kihirdetésekor. Maga a “második bécsi döntés” két részből állt. A német, az olasz, a magyar és a román külügyminiszter által aláírt jegyzőkönyv rögzítette: Magyarország és Románia képviselői meghatalmazták a német és az olasz kormányt, hogy rendezzék a Magyarország részére átengedendő erdélyi területek kérdését, és kötelezték magukat a döntőbírói határozat “fenntartás nélkül való végrehajtására”. A döntőbírói határozat előírta végül, hogy ha Budapest és Bukarest valamely kérdésben nem tudna megegyezni, úgy a kérdést végérvényes elbírálás végett a német és az olasz kormány elé terjesztik. Az átcsatolt terület 43 591 négyzetkilométer volt, 2 185 456 lakossal, akiknek 51,4 százaléka, 1 123216 volt magyar (Dél-Erdélyben 400 ezren maradtak). Visszakerült Szatmárnémeti, Nagyvárad, Kolozsvár, Nagykároly és Marosvásárhely, továbbá Máramaros és a Székelyföld.
A magyar hadsereg 1940. szeptember 5-én lépte át a határt, 8-án a Királyhágóig jutott. 9-én Ördögkútnál halálos áldozatokat követelő tűzharcra került sor, de ez volt az egyetlen fegyveres incidens. 11-én érték el Kolozsvárt, 13-án az új román-magyar határt. A nagyváradi és szatmárnémeti bevonuláson Horthy Miklós kormányzó is részt vett, az első hónapokban Észak-Erdélyben katonai közigazgatás működött. Az 1945. január 20-án Moszkvában aláírt fegyverszüneti egyezmény érvénytelenítette a bécsi döntéseket, és előírta, hogy Magyarország vonja vissza csapatait az 1937. december 31-i határok mögé, majd az 1947. február 10-i párizsi béke visszaállította Magyarország 1938 előtti határait, semmisnek mondta ki az első és a második bécsi döntést, sőt a Szigetközben három falut át kellett engedni Csehszlovákiának. A nagyhatalmak elutasították a magyar igényt, hogy a román határt módosítsák ötezer négyzetkilométerrel Magyarország javára – olvasható a Múlt-kor című történelmi portálon.

Lesz még Erdély…

„Zászló és zászló mindenütt, és tenger zöld ág, virág az erkélyeken, a nyitott ablakokban és az emberek kezében. Az egész piac egyetlen hullámzó, zsibongó, mosolygó vidám embertenger. S az ősz eleji nap is vidáman süt az Égből le reánk. Azután egyszer csak jöttek, akiket vártunk: én és mindenki és a város és az egész Erdély. A piacra hallottam a zúgást, amely előttük járt, mint a zivatar előtt a szél. Sebesen jött és nőtt, erősödött orkánná ez a zúgás. És itt volt. A piacon. És láttuk és láttam őket, az első magyar századot.

Láttam és mindenki látta őket és virágokkal borította őket és ölelte őket és végigsimogatta őket, ahogy elhaladtak ott mellettünk. És mindenki kiáltott és ordított. És a levegő reszketett attól a rettenetes hangorkántól, amelyben benne jajgatott minden kín, amit huszonkét esztendő óta belefojtottak millió emberbe, és minden öröm, ami huszonkét esztendő óta várta a maga felszabadulását. És minden imádság és minden átok ott ordított tombolva, mámorosan, részegen és szerelmes önkívületben. Ott állottam az utcán én is: százezer magyar embertestvérem között egy. És ordítottam velük én is és ujjongtam velük és szememből csorgott a könny, mint százezer testvérem szeméből. És nem szégyelltem magam és nem szégyellte magát senki és könnyes orcáinkba sütött a szelíden meleg őszi napsugár, a kegyelmes Úristen jóságos, áldott, simogató keze.

Azután vége lett a napnak, amelyiken huszonkét esztendős utunk végén az állomásra értünk, amit a Sors parancsából el kellett érnünk. Vége egynapos ünnepünknek, a legnagyobb ünnepnek, amelyet ember érhetett. S nem adtunk érte mást, csak huszonkét esztendőt. És azt, hogy a fejünk megszürkült, orcánkat megszántotta néhány mély barázda, derekunk kicsit megrokkant. Ezért az egy ünnepnapért ezt adtuk. Megérte vajon? Bizonyára meg!”

Kós Károly, Történelemportál

Felvidék Ma