Párkány csendje folytatódik

„Valami egészen különleges az a csendes, minden megrázkódtatástól, minden társadalmi vagy egyéb szenzációtól mentes élet, amely itt Párkányban megfigyelhető…A párkányi ember az, akinek a párkányi rendellenességek, szépséghibák legkevésbé tűnnek fel.” Az idézet egy olyan cikkből származik, mely a  Párkány és Vidéke című lapban jelent meg 1935-ben. Az írás címe: Párkány csendje. A múltkor került a kezem ügyébe, amikor a fénymásolt idézeteim gyűjteményét rendezgettem.

Maga a cikk elgondolkodtató, és talán sose volt annyira aktuális, mint most, az önkormányzati választások eredményének tudatában. Egy kívülálló, tehát nem párkányi polgárban mindössze annyi csapódik le a hírekből, hogy ebben a Duna-parti városban immár hatodik (!) polgármesteri ciklusát kezdi meg Ján Oravec. Tulajdonképpen a rendszerváltás óta tölti be a város első emberének posztját, és ez idáig egyetlen ellenjelölt sem tudta legyőzni. Pedig akadtak jelöltek szép számmal. Vajon mi lehet a független polgármester titka? Vajon tényleg ennyire népszerű Párkányban, vagy más oka (is) lehet az immár húsz éve tartó „regnálásának”?
 Az a párkányi ember, aki nyitott szemmel és füllel jár, na és persze más, hasonló nagyságú településekre is olykor beteszi a lábát, könnyen rájön, hogy Párkányból sokkal többet ki lehetett volna hozni az elmúlt két évtizedben, mint amennyi ténylegesen megvalósult. Láthatóan persze minden a legnagyobb rendben, hisz beteljesült az évtizedek óta dédelgetett nagy álom: felépült a Mária Valéria híd, ennek következtében többen jönnek a városba, mint előtte. Épült egy – a kívülállók elmondása szerint is – szép sétálóutca, megvalósult az árvízvédelmi gát, illetve annak sétánnyá alakítása a Duna-parton, felújították a párkányi poliklinikát, és itt-ott közút-felújítás is történt. Ezek persze mind nagyon szép és jó dolgok, csakhogy rengeteg az alapvető hiányosság. Hatalmas a városban és környékén a munkanélküliség, és ha jól emlékszem, nem is nagyon szorgalmazta senki annak idején, hogy megvalósuljon egy ipari park a város szélén. „Majd meglesz a híd, aztán átmennek Esztergomba dolgozni” – hangzott el ilyen kijelentés is, nem árulom el, kinek a szájából, de sajnos nagyon kevesen emlékeznek már rá. A fiatalok többsége munkahely híján egyszerűen kénytelen elhagyni a várost, és úgy látom, hogy ez a tény sem igazán érdekel senkit a „felsőbb szervekből”. A környék legnagyobb munkaadója, a papírgyár tavasszal zárta be kapuit, tovább rontva a statisztikai adatokat a munkanélküliség terén. Időnként ugyan felbukkan egy-egy kósza hír, hogy tárgyalások folynak a volt papírgyár területén beindítandó új üzemről, de ezzel kapcsolatban soha semmi biztosat nem lehet tudni.
A szépnek tartott sétálóutcán is legalább három bolt zárt be az utóbbi időben, kirakatukban pedig ott díszeleg a „bérbe kiadó” tábla. Ha netán új bolt nyílik, akkor nagyon nagy a valószínűsége, hogy ott Kínából érkezett tulajdonosok kínálják portékáikat. Megdöbbentő, de tény, a városközpontban, ahol a boltok többsége található, öt kínai ruhaüzlet működik és egy gyorsétterem.
Szintén hihetetlen, ám igaz: Párkányban nem lehet megszületni, mármint hivatalosan nem.  Mert nem tévedés, ebben a városban pár évvel ezelőtt megszűnt a szülészet, így a leendő párkányi polgárok többsége Érsekújvárban jön a világra, esetleg Esztergomban. Az otthonszülés gyakorlata, nem tudom, mennyire terjedt el errefelé, de sejtem, hogy csak kevéssé. Aztán itt van a további fájó pont: lassan leépül a város egyetlen gimnáziuma. Tavaly év végén öt tanárt bocsátottak el, júniusban pedig újabb öt pedagógus várhatja a felmondást, hacsak addig nem változik a helyzet. A leépítés oka a nyolcosztályos képzés fokozatos megszűnése. Persze, tudom, hogy a város vezetése nem igazán tud beleszólni egy megyei fenntartású intézmény életébe, de azért csak nem lehet közömbös Párkánynak, hogy értelmiségi polgárai közül jópáran nagy valószínűséggel a munkanélküliek táborát fogják gyarapítani?! Ez ügyben eddig semmilyen megoldási javaslatról nem hallottam, és nem tudok róla, hogy ilyesmi készülne. Egyszerűen mondva, egy jól átgondolt városfejlesztési terv hiányzik, legalábbis én olyat még nem olvastam, ami a legfontosabb és legalapvetőbb dolgokra  koncentrálna.
Az idei választások egyik polgármester-jelöltje talán szintén elgondolkodott azon, hogy azért mégiscsak nagy hiányosságok vannak Párkányban, és esetleg ideje lenne változtatni. „Ébresztő, Párkány – megállt az idő!” – olvashattuk a szórólapokon, sőt még azt is, hogy „Rázzuk fel a várost!” Na, szerintem itt szarvashibát követett el. Mert mi az, hogy ébresszük fel Párkányt?! Ki szeretne itt egyáltalán felébredni? Meg különben is: ki meri itt zavarni a csendet és a nyugalmat? A már említett újságcikk (1935-ből) választ ad erre is, elég csak tovább olvasni az ismeretlen szerző zseniális meglátásait: „Kegyetlen, súlyos életharcoktól kimerülten, fáradt szívek, sebzett lélekkel vándorló embereknek egyenesen orvosság ez a párkányi csend, amely körülölel, megsimogat és valami megnyugtató erővel hat mindenkire. Ez a csend fokozza a párkányi ember lokálpatriotizmusát, mert úgy érzi, hogy ezért a nyugalmas csendességért érdemes Párkányban élni.” Hát ez az! Valószínűleg ez az immár hatodszor megválasztott, régi-új polgármester titka! Nem zavarja a csendet és a nyugalmat. Nem akar sem felrázni, sem felébreszteni senkit, hisz Párkányt a többség így szereti, a hibáival és a hiányosságaival együtt.
A párkányi, átlagosnak mondható választópolgár amúgy is rettentő kritikus és válogatós. Nem szereti, ha olyan valakire kellene szavaznia, aki sokat ígér („Persze, majd el is hisszük, hogy be tudja tartani!”), nem szereti, ha a jelölttel úgymond „elszaladt a ló” („Aztán még mennyi házat akar magának?”), na és az is baj, ha nem tősgyökeres párkányi emberről van szó („Mit akar itt ez a ´gyüttment´?”).  Rengeteg jelölt alumaradt már az elmúlt önkormányzati választásokon, és néha már az az érzése támad az embernek, hogy a mesebeli királyfinak könnyebb kiállnia a három próbát és könnyebb legyőznie a hétfejű sárkányt, mint bárkinek győzedelmeskednie a párkányi polgármesteri posztért folyó harcban. Kivéve a régi-új polgármestert, aki mesebeli legkisebb királyfiként az összes, párkányiak által támasztott szigorú elvárásnak és próbának megfelel.
 Szóval, Párkány csendje folytatódik, mert erre van igény a választópolgárok részéről. Lehet tovább aludni és álmodni, aztán négy év múlva majd meglátjuk az „eredményt”, de az még messze van. Kérdés persze, hogy esetleg történik-e addig olyasmi, ami mégiscsak felrázza majd az itteniek többségét. Egyáltalán: történhet valami, úgymond eget rengető dolog? Vagy nincs az az ember és az a dolog, aki és ami felébresztené a párkányiakat?
A többször is idézett cikk ismeretlen írója mindezt így látja: ”Kultúra, fejlődés, haladás a korral, intenzív munka a közért, sportért való lelkesülés és áldozatkészség, a népjólét előmozdítása, harc a hiányzó közintézményekért? Olyan kérdések, amelyek nem izgatják a párkányi embert, mert zavarnák a csendet, amely pedig mindennél fontosabb Párkányban.”  Ehhez, azt hiszem, nincs is mit hozzátenni. Talán csak annyit, hogy 1935, tehát a cikk papírra vetése óta vajmi kevés dolog változott a párkányi többség mentalitásában.

Tátyi Tibor, Felvidék Ma