Nagyon régi, de nagyon igaz az a mondás, hogy akit az istenek igazán meg akarnak büntetni, annak elveszik a józan eszét. Az a figyelmeztetés is igaz, hogy aki felelőtlenül játszik a tűzzel, előbb-utóbb megégeti magát. Itt tartunk. A kilencvenes évek eleje óta azért, hogy nemzeti öntudatunkat megtörjék – vagy legalábbis egyre alacsonyabb szintre faragják –, a szlovák nacionalisták egy érzékeny témát dobtak be a társadalomba és próbálták azt harmadrangú folytatásos regényként feltupírozni: a „nem tudnak ezek a magyarok szlovákul” című társasjátékot.
S a mi lelkünket és szlovák nyelvtudásunkat megmentendő három-négy évenként dobálták ránk a nyelvtörvények újabb és újabb változatait.
Az elején viszonylag egészségesen reagáltunk: védekeztünk. Racionálisan érvelve elmondtuk, hogy a szlovákiai magyarok közül azok, akiket a legsikeresebbeknek tarthatunk, 95 százalékban magyar iskolában szerezték meg tudásukat, műveltségüket. Szakmai kutatások eredményeit mutattuk fel, amelyek azt támasztották alá, hogy a szlovák iskolába járt magyar gyerekek félműveltek (tisztelet a kevés számú kivételnek), a tudás megszerzésének versenyében lemaradnak magyar iskolába járó magyar és szlovák iskolába járó szlovák évfolyamtársaiktól. Ráadásul gyakran pszichés zavaraik vannak, identitászavarokkal, az önértékelés zavaraival küzdenek amiatt, amilyen negatív képet festenek oktatóik sok szlovák tanítási nyelvű iskolában a magyarokról. (Lásd pl. a tavalyi dunaszerdahelyi affért, ahol a tanító néni a szlovák iskolában ötszázszor íratta le büntetésből a magyar gyerekekkel, hogy nem fogok az iskolában magyarul beszélni.)
Ennek ellenére hat a vírus, az évtizedeken át sulykolt hazugság, amely az első szinten úgy hangzik, hogy az érvényesülés okán jól meg kell tanulnunk szlovákul is. Ez még rendben is lenne, ha nem követné ezt a hozzásugallt, hozzámanipulált második szint, amely már azt mondja-sugallja, hogy szlovákul igazán jól csak szlovák tanítási nyelvű iskolában tanulhat meg az ember. Ez már nem igaz. Maga a szlovák média ismerte el több alkalommal, hogy a szlovákiai magyar közélet vezetői helyesebben és nyelvileg tisztábban beszélnek szlovákul, mint sok „hejszlovák”, lévén, hogy magyar iskolában az irodalmi szlovák nyelvet tanították meg nekik – nekünk. Ám van ennek a ráhatás-halomnak egy harmadik, még szerencsétlenebb és primitívebb szintje is, amely már az ember értékének szintjét kötné a szlovák nyelvtudáshoz. Magyarán: sokan az ilyen társadalmi vitákban azt is sugallják, hogy csak az az igazán értékes (lojális, megbízható) állampolgár, aki nemcsak, hogy jól tud szlovákul, de a közélet minden területén azt használja, anyanyelvének használatát csendesen meghagyja a magánszféra számára.
A félreértések elkerülése végett szeretném megismételni, hogy mi a legkevesebb három nyelvet tudás modelljét szeretnénk alkalmazni. Az első, az anyanyelv magas szintű elsajátítása mellett a szlovák nyelv és legalább egy világnyelv megtanulását is. Elvetjük azonban azt a torz megbélyegzési gyakorlatot, amely az ember értékét szlovák nyelvtudásának szintjéhez akarná kötni. A nyelvi adottságok vonatkozásában sem vagyunk ugyanis egyformák: Albert Einsteint ilyen módon akár meg is vesszőzhették volna Amerikában, mivel a saját általános relativitás-elméletét németül adta elő, mondván, nem tud olyan jól angolul, hogy a saját gondolatait hibátlanul tudja megfogalmazni ezen a nyelven.
Európai szinten nézve, szabad emberként gondolkodva ezen a ponton persze azonnal felvetődik az állampolgári egyenlőség kérdésének problémája is. Az adóm kell, kedves szlovák állam, ám a közéletben fogjam vissza magam, alakoskodjak, fogadjam el másodrendűségemet és önként ne nyilvánuljak meg teljes valómban? Az állam hivatalnokát adófizetőként én tartom el, de csak akkor vagyok jó állampolgár, ha elfogadom, hogy ez a hivatalnok cserébe uralkodni fog fölöttem?
Szabad emberek természetesen joggal tesznek fel ilyen kérdéseket, a tömegember viszont… Győzike, Lagzi Lajcsi és az öntudat mintha kicsit távol lennének egymástól.
S itt vannak a mi szellemi nyomorunk gyökerei. Erre a hullámra – tetszeni akarván szlovák partnereiknek – felült néhány szlovákiai magyar közéleti ember is. Mondván: akkor érünk majd el valamit a szlovákoknál, ha az ő elvárásaik szerint fogunk viselkedni.
S megint visszazuhantunk a nulla pontba, mert egy akár tetszetősnek tűnő duma hazug voltát csak a valóság igazolhatja vissza. A történelem persze arra tanít, hogy senki nem becsüli azt a partnert, aki önmagát nem becsüli, de úgy látszik, bizonyos szinten alul ezt újból és újból ki kell próbálni. A kisgyerek és a forró kályha esete.
Itt tartunk most. Országos szinten láthatjuk, nemhogy áttörést, de értékelhető előremozdulást sem tud felmutatni ez a hozzáállás. A jelenlegi kormánykoalíció is mosolyog csak rajtuk és az egyik pofont a másik után méri saját „szlovenszkimagyar” tagjaira.
De nekünk mindez nem elég.
„Tisztelt Pro Selye Universitas Comaromiensis igazgató ura! A 357/2009 sz., az államnyelvről szóló törvény 5. paragrafusa 7. bekezdése szerint az emlékműveken, emlékoszlopokon és az emléktáblákon a feliratokat államnyelven tüntetik fel. Ha más nyelvű szöveget is tartalmaznak, azok csak az államnyelven feltüntetett szöveg után következhetnek és tartalmilag meg kell egyezniük az államnyelven feltüntetett szöveggel. Ha ez nem így van, 2011. augusztus 31-éig a jogi személyeknek kötelességük eltávolítani a törvényes kötelezettségekkel ellenkező állapotot. A Komárom városának tulajdonában levő, ám a Selye János Egyetem által bérelt Konferenciaközpont épületében a melléklet szerinti emléktáblák vannak elhelyezve, amelyekre vonatkoznak a nyelvtörvény fent idézett rendelkezései. Az emléktáblák a Pro Selye Universitas Comaromiensis szervezet tulajdonát képezik, amelynek ön a vezetője. A törvény megsértése miatt és a törvényes rend helyreállítása érdekében, mint az objektum bérlője, figyelmeztetem önt a törvénnyel való összhangtalanságra és egyben felszólítom önt, hogy a törvényben megadott időpontig távolítsa el a törvénytelen állapotot, vagy ugyanolyan, az államnyelven megvalósított táblákkal, vagy a jelenlegi táblák eltávolításával.”
Ennyi. (Elnézést a bikkfanyelvért, de igyekeztem minél szöveghűbb módon tolmácsolni a szlovák nyelvű levél tartalmát.)
A levél arról a két, magyar nyelvű szöveget tartalmazó emléktábláról szól, amelyet az egyetem belterületén helyezett el az egyetem volt vezetése a Selye János Egyetem megalapításának ötödik évfordulóján. A táblák szövegének tartalmával kapcsolatban eddig is voltak különböző vélemények, ám azt a tényt, hogy magyar nyelven fogalmazódtak meg a Selye János Egyetem talaján, eddig nem kifogásolta senki.
És most következik a millió eurót érő kérdés: ki a szerzője a fenti levélnek?
Sokan kapásból rávágnák: Ján Slota. Ő ezekben a napokban támadja a szintén egynyelvű komáromi Csemadok-emléktáblát is – bár az valóban minősülhet nyilvános feliratnak, hiszen a Csemadok-székház utcai falán helyezték el. Eltérően az egyetem két táblájától, amelyek az egyetem belső csarnokában találhatóak.
De nem Slota írta ezt a levelet.
Akkor Fico. Vagy Markuš, a Matica volt elnöke. Esetleg Kotleba, a szlovák ultranacionalisták főnöke.
Egyikük sem. A levél írója doc. RNDr. János Tóth, PhD., a Selye János Egyetem jelenlegi rektora.
Na most lehet nyúlni a szívgyógyszerért.
A Selye János Egyetem jelenlegi rektora szlovák nyelvű hivatalos levélben szólítja fel a Selye János Egyetem volt rektorát, hogy a Selye János Egyetem folyosóján elhelyezett magyar nyelvű emléktáblát szlovákosítsa át vagy tüntesse el. Ide jutottunk.
Sokan tudják, hogy én írtam a Selye János Egyetemről szóló törvény első változatát. A javaslatnak a második Dzurinda-kormányban való megtárgyalásakor harminc perces vitát folytattunk arról, hogy az egyetem első oktatási nyelve a magyar legyen. Ne a szlovák, ne a német vagy angol: ennek magyar egyetemnek kell lennie. Csak miután az MKP akkori miniszteri klubja vétóval fenyegetett meg minden törvényt, amelyek Dzurindáék számára fontosak voltak, fogadta el a kormány – és később a parlament – változatlan formában a javaslatot.
Most meg mi magunk tesszük tönkre az eredményt?
Csáky Pál (www.csakypal.eu)
Felvidék Ma
