Dél- és észak-amerikai feketének vizionálom magam időnként a politikusokat hallgatva. Néhány száz évvel visszafelé az időben. Harmincéves „szappanoperák” peregnek a rivaldafényben, csak éppen most nem Isauraként, hanem „ki a nagyobb szlovák” címmel vetítik őket.
Hordószónokok hajaznak egymásra a „magyarjaikról”, akiket – bár egy kanál lébe belefojtanának – semmi áron nem adnak. S mint patkány, terjesztik a ragályos kórt. Az öt-tíz-tizenöt éve még józan, higgadt, szuverén elmék, akikre fel is lehetett nézni néha, mert nem üvöltöttek együtt a farkasokkal, most átveszik a szóhasználatot: ők is a „mi magyarjainkról” beszélnek.
A fogukat csattogtatók üvöltik, vonítják, visítják: nem hagyjuk ellopni a magyarjainkat. Húsz év sem kellett hozzá, hogy saját országuk uraiként visszahozzák az árja időket! Akkor – az árjásítások során – a mi zsidóinkról beszéltek, most a mi magyarjaink vannak soron; akkor hit szerint döntötték el, kik is azok a mieink, akikről szabadon dönthetnek, akiknek az életén – és halálán! – urak lehetnek, most a nyelv szerint akarják tenni ugyanezt. Ötszáz márkát darabonként ugyan már nem fizetnének értünk nagy szeretetükben, sőt: most már rólunk akarnának 3 319 eurót lenyúzni, ha nem kérünk ebből a hatalmas szívjóságból, odaadó kényúri dölyfösségből, s úgy döntünk – kollektív emlékezetünk kincsére, Ábelre hallgatva –, otthont, hont akarunk, mert „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”. Ott vagyok otthon, ahol otthon érzem magam. Hazám meg ott van, ahol senki nem beszélhet rólam úgy, mintha egy bútordarab, alsónadrág vagy megvett kötvény-részvény lennék… Ahol a nevemet hibátlanul írják le, úgy, ahogy Istentől, apámtól, anyámtól kaptam, s nem kell hadakoznom érte senkivel. Haza az, ahol nem hamisítják meg nevemet a szerint, hogy a regnáló hatalomnak éppen mi tetszik; ahol úgy szólok, ahogyan nekem jól esik, s nem kell előtte számolnom a százalékokat, megkérdezni a hallótávolságon belül lévőket, megengedik-e… Kié vagyok? Igor Matovičé biztosan nem, a celebek nem az én zsánerem. Juraj Blanár is zsaníroz inkább, Ján Senko is, meg Dušan Švantner is. Mind az összes parlamenti képviselő és politikus, aki erről beszél. S annak sem vagyok a magyarja, aki arra igyekszik rábeszélni, hogy nekem itt jó dolgom van, s ne kérjek magyar állampolgárságot, hisz nincs miért, s egyébként is: csak a Matovič-féléket és a még rosszabbakat ingerelném vele, a hozzám kevésbé durváknak meg ártanék…Üzenem halkan: nem vagyok egyiküké sem. Ellopni tőlük azt lehet, ami a birtokuk. Én nem vagyok az. Szuverén, autonóm ember vagyok. Magam döntök magamról. Az állampolgárságomról is. És tőlük eltérően: döntéseim felelősségét is viselem.
