Régóta figyelem és tapasztalom, hogy lakóhelyemen, Nagykürtösön (de behelyettesíthető más dél-szlovákiai, többségében szlovákok lakta településsel is) sok, úgymond magyar családban a gyerekek egymás között előszeretettel beszélnek szlovákul.
Mint ahogy annak idején az egyik anyuka elmagyarázta nekem, ez azért van, mert a gyerekek az oviban, az iskolában szlovákul beszélnek, és otthon is már automatikusan ezen a nyelven társalognak. Ha azonban magyarul szólunk hozzájuk, az „anyanyelvükre” váltanak. Azt meg már én teszem hozzá, hogy enyhe szlovák akcentussal, mert módomban állt többször is tapasztalni, hogy egyikük-másikuk bizony üggyel-bajjal tudott csak magyarul válaszolni kérdéseimre.
Hadd mondjak el okulásul néhány nagykürtösi „ihletésű” történetet.
Egy alkalommal színmagyar szomszédomék kislányától megkérdeztem, mondjad már, hány éves vagy? Értette az egyébként aranyos csöppség a kérdést, mert mutatta az ujján, hogy kettő. – Igen, már kétéves vagy?! – reagáltam tettetett csodálkozással, mire a kislány rávágta: „ano.” (Igen.)
Csemadok-évzáró taggyűlést tartottunk. Az egyik apuka magával hozta ötéves forma kisfiát is, mert valószínűleg nem volt kire hagyni őt otthon. Láthatóan nem érdekelte a fiúcskát a felnőttek beszéde, mert egy idő után félhangosan súgta az apjának: „Oci, kedy ideme už domov?!” (Apu, mikor megyünk már haza?)
A vasárnap délutáni magyar szentmisén a kislány unoka mindvégig izgett-mozgott nagymamája mellett a padban. Az áldoztatás alatt, látva, hogy sokan kilépnek a padsorokból, egyszer csak erélyesen megszólalt: „Starká, poďme už!” (Nagyi, menjünk már!)
Nos, tűnődöm el magamban, ezeknek a fenti miniatűr történeteknek a szereplői bizony ma már felnőtt emberek, lehet, hogy már maguk is anyukák, apukák. És elképzelhető, hogy változatlanul „mamiznak”, „ociznak, no meg „sztarkáznak és sztarkiznak”. Nagyon kíváncsi volnék, hogy a népszámláláskor az anyanyelvet és a nemzetiséget illetően, hová teszik majd az x-et?
Ez volna a természetes asszimiláció, ami ellen nem tehetünk semmit?! És ha annak idején a szüleik, nagyszüleik rávezették volna a fenti történetekben szereplő gyerekeket arra, hogy a mami magyarul mama, anya, anyuka, édesanya, az oci meg apa, apuka, édesapa, a sztarká és a sztarký pedig nagymama és nagyapa, akkor talán most fel sem merülne bennük, hogy anyanyelvük, nemzetiségük más is lehet, mint magyar.
