A Magyar Köztársaság pozsonyi nagykövetsége év végén hagyományosan elismerésben részesíti a felvidéki társadalom néhány kiválóságát. 2011-ben Koncsol László, Kubička Kucsera Klára, Méry Margit, Nagy József, Takács András és Tóthpál Gyula életművét méltatták. (Képgalériával frissítve)
Szabó József, a nagykövetség tanácsosa tájékoztatta portálunkat, hogy „a múlt évben íróink voltak soron, az idén a kulturális élet szélesebb köreiből válogattunk – szűkös korlátainkat figyelembe véve a teljesség igénye nélkül.”
{phocagallery view=category|categoryid=353|imageid=10364|detail=0|float=right}Valamennyi kitüntetettet „kerek” életjubilumuk alkalmából is köszöntötték. Balogh Csaba, a Magyar Köztársaság nagykövetének jókívánságait Bozsaky Katalin, a nagykövetség első beosztott diplomatája tolmácsolta. Bozsaky Katalin hangsúlyozta, hogy a kitüntetett személyek az egységes magyar kultúra kiváló képviselői. „Határon túli magyarokból határtalan magyarok lettünk” – idézte Kányádi Sándort.
„Engedjék meg, hogy nagykövetségünk nevében nagy-nagy tisztelettel és szeretettel köszöntsem Önöket. Külön szeretettel köszöntöm jubiláns vendégeinket, akiknek szeretném megköszönni, hogy elfogadták meghívásunkat a mai találkozónkra, amelynek apropóját az Önök kerek évfordulója adta. Azért kezdeményeztük ezt a találkozót, hogy Önöket ünnepeljük. Önöket, akik életük eddigi munkásságával beírták magukat a magyar kultúra történetébe.
Örömmel mondhatom, hogy nagykövetségünkön immár hagyománnyá vált, hogy így év vége felé, ádvent idejében kicsit ünnepélyesebb keretek között emlékezünk meg a jubileumi évfordulójukat ünneplő „nagy öregjeinkről”, akik életművükkel sokat tettek a magyar kultúráért, a magyar identitás megőrzéséért.
A múlt évben íróinkról, költőinkről emlékeztünk meg, az idén szélesebb körből merítettünk. Akkor, amikor íróinkról, művészeinkről, táncosainkról, kutatóinkról teszek említést, szándékosan használom ezt a formát, mert hiszen Önök itt mindannyian az egyetemes magyar kultúráért is tették mindazt, amit eddigi életük során tettek. Azt hiszem, hogy az egységes magyar nemzet említése mellett joggal beszélhetünk egyetemes magyar kultúráról is, mindamellett, hogy az hordozhat egyéni sajátságokat is. Engedjék meg, hogy nagy költőnk, Kányádi Sándor szavait vegyen kölcsön, miszerint „határon túli magyarokból immáron határtalan magyarokká váltunk”.
Éppen ezért a mai ünnepeltjeinket tehát a kárpát-medencei egységes magyar kultúra képviselőiként köszöntöm jubileumi születésnapjuk alkalmából. Sok derűt, munkakedvet és mindenek előtt jó egészséget kívánok további életükhöz.”– szólt köszöntőjében Bozsaky Katalin.
A kitüntetetteket Lacza Tihamér szerkesztő, riporter, író méltatta, aki valamennyiőjük személyes ismerőse.
„Amikor igent mondtam a megtisztelő felkérésre, hogy köszöntsem a felvidéki magyar szellemi és kulturális élet hat jeles képviselőjét: a 85 éves Nagy József grafikus és festőművészt, a 80 éves Takács András koreográfust és néptánc-kutatót, a 75 éves Kubicska Kucsera Klára művészettörténészt, a 75 éves Méry Margit néprajzkutatót, az ugyancsak 75 éves Koncsol László szerkesztőt, költőt, helytörténészt és a 70 éves Tóthpál Gyula fotóművészt, eltűnődtem azon, milyen kapcsolat is fűzi össze őket túl azon, hogy mindnyájan a második világháború utáni években végezték középiskolai, illetve egyetemi tanulmányaikat, ott voltak a szlovákiai magyar irodalom, képzőművészet, folklórkutatás, kultúra újraalapozásánál, és sokrétű munkásságukkal évtizedeken át maguk is formálói voltak és még ma is formálói a felvidéki magyar szellemi életnek.
Életük azonban nem pusztán párhuzamosan haladó pályák sora, hanem jó néhány találkozási ponton egymásba olvad. És most számtalan példával szemléltethetném mindezt. Nagy József, aki Pozsonypüspökiben él születése óta, az ott letelepedő Takács Andrással együtt a helyi Csemadok szervezet oszlopos tagjai már évtizedek óta, de összeköti őket a magyar néptánc és folklór szeretete is. Jóska barátom megannyi képen idézte meg ezt a világot, Takács András pedig koreográfusként, néptánckutatóként gyűjtötte össze a dél-szlovákiai magyar tájegységek néptáncait. Koncsol László, Mérí Margit és Kucsera Klára az ötvenes években ugyanabban az időben koptatta a komáromi gimnázium padjait, majd az Ifjú Szivek megalapításánál is ott szorgoskodtak, mellesleg Takács Andrással együtt, aki a múlt század hatvanas éveitől kezdve, már a Csemadok Központi Bizottságának szakelőadójaként kollégája lett Méry Margitnak, aki néhány évnyi tanítóskodás után módosított pályát és kötelezte el magát végleg a néprajz mellett.
Kubicska Kucsera Klára a pozsonyi és a prágai művészettörténeti stúdiumok befejeztével fontos feladatának érezte, hogy az éppen kibontakozó felvidéki magyar képzőművészetnek az első hírvivője, szakavatott krónikása és ha szükséges, vadhajtásainak a nyesegetője legyen. Szinte nem is kell külön hangsúlyoznom, hogy gyakran írt Nagy József alkotásairól a felvidéki magyar lapokba vagy a kiállítási katalógusokba, lexikonokba, de az ötvenes évek végén jelentkező Tóthpál Gyula rendkívül szuggesztív fotóira is ő figyelt fel először. Koncsol László akár központi figurája is lehetne ennek a kis alkalmi csoportnak, hiszen kiadói szerkesztőként, sok minden iránt érdeklődő és szakszerű véleményt megfogalmazni képes szellemi emberként rendszeresen figyelemmel kísérte az itt jelen lévők munkásságát, ha kellett buzdította és támogatta őket. Sorolhatnám a jeles jubileumukhoz érkezettek tevékenységének eredményeit: Nagy József sok száz grafikáját, festményét, falikárpitját, könyv- és folyóirat-illusztrációját, Takács András több tucatnyi koreográfiáját, az általa felgyűjtött néptáncokat és könyveit, Méry Margit cikksorozatait a felvidéki magyar népviseletekről vagy azokat a rádióműsorait, amelyek a szlovákiai magyar tájegységek néphagyományait, szakrális énekeit és szokásait vonultatták fel, Kubicska Kucsera Klára művészettörténeti elemzéseit, építészettörténeti összefoglalásait, Koncsol László seregnyi irodalmi tanulmányát, esszéjét, helytörténeti munkáit és nagy ívű vállalkozását, a Csallóközi Kiskönyvtár ma már negyvennél is több kötetet számláló sorozatát, Tóthpál Gyula számos, nemzetközi díjakkal is elismert, sajátos képi világú, filozofikusan sejtelmes fényképeit. Oldalakat tölthetnénk meg az értékelésekkel, az ünnepeltek méltatásával, ehelyett engedjék meg, hogy röviden elmondjam, hogyan is találkoztam én velük. Koncsol László volt az első irodalmi szerkesztő, akivel még egyetemi hallgatóként beszélgethettem, és ay ő bíztatására lettem egy időre irodalomkritikus. Később, a Hét című hetilap szerkesztőjeként számos írását volt alkalmam sajtó alá rendezni. Méry Margittal és Takács Andrással együtt a Csemadok alkalmazottai voltunk a múlt század hetvenes és nyolcvanas éveiben, és persze az ő kézirataik is megfordultak a kezemben. Nagy Józseffel sokáig ugyanabban a pozsonypüspöki sakk-klubban játszottunk versenyszerűen, és persze gyakran megfordultam a műtermében is, ahol számtalan olyan munkáját is megcsodálhattam, amelyeket eddig még kevesen láthattak. Kubicska Kucsera Klárával évek óta együttműködünk a Szlovákiai Magyarok Lexikonának szerkesztésében, amely elektronikus formában már hozzáférhető, de talán könyv formájában is napvilágot lát majd. Tóthpál Gyulával pedig nagyon egyedi módon találkoztam először: ő volt a fotós az esküvőnkön. Őszinte örömömre szolgál, hogy az ünnepvárás lélekemelő és lélekmelengető idején ismét összeterelt bennünket az élet, és barátian megszoríthatjuk egymás kezét. Mindnyájunk nevében kívánok az ünnepelteknek jó egészséget, termékeny esztendőket és a jó isten áldását igyekezetükre”.
Koncsol László irodalomtörténész (1936)
Koncsol László író, költő, műfordító, zenész, számos tanulmány-, esszé- és verskötet szerzője, sok évig a szlovákiai református egyházközösség gondnoka, a pozsonyi vásártéri kálvinista templom orgonistája, Csallóköz megszállott helytörténésze.
Deregnyőn született, 9 éves volt, amikor református lelkész családja menekülni kényszerült a deportálások elől. Ez a magyarázata annak, hogy bár Sárospatakon kezdett gimnáziumba járni, Komáromban érettségizett, majd a Komenský Egyetemen magyar-szlovák szakon végzett. 1963–1966-ban a Szlovákiai Szépirodalmi Kiadó, 1966–1974-ben az Irodalmi Szemle szerkesztője. 1975–1985 között szabadfoglalkozású író, 1985-től a dióspatonyi szövetkezet alkalmazásában a község és környékének helytörténésze. 1999-től a Pro Patria Honismereti Szövetség elnöke. 2001–2003-ban a Szlovákiai Magyar Írók Társasága elnöke.
Koncsol László 1954-től publikál; irodalomkritikusként az 1960–1980-as években volt aktív, azóta főleg helytörténeti tanulmányokat és könyveket ír, szerkeszt. A Csallóközi Kiskönyvtár sorozat elindítója és felelős szerkesztője. Jelentős műfordítói munkássága is. Főbb díjai, kitüntetései: Madách Imre-díj (1979, 1991); Fábry Zoltán-díj (1993); Bethlen Gábor-díj (1994); A Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje (2001), A Szlovák Köztársaság Ezüstplakettje (2002), Posonium Irodalmi Díj Fődíja (2004), Pro Probitate – A Helytállásért Díj (2005); Posonium Díj Életműdíja (2006); József Attila-díj (2008); Tőkés László-díj (2009).
Kubička Kucsera Klára művészettörténész (1936)
Művészettörténész. 1953-ban érettségizett Komáromban, majd művészettörténet–esztétika szakot végzett a pozsonyi Komenský Egyetem, valamint a prágai Károly Egyetem BTK-n (1973-tól kandidátus). 1959–1965 között műemlékvédő Bajmócon, 1965–1974 között főiskolai oktató, majd a kerületi képtár munkatársa Besztercebányán, 1974–1983 között szabadfoglalkozású, 1987-től a pozsonyi Szlovák Nemzeti Galéria építészeti gyűjteményének megalapítója. 1992–1998 között a DOCOMOMO nemzetközi építészeti szervezet szlovákiai munkacsoportjának elnöke. 1997 óta újra Besztercebányán él. Az 1960-as évektől foglalkozik a szlovákiai magyar képzőművészettel, számos kiállítás kurátora, katalógusok szerzője, lexikonok társszerzője, szakmai szervezetek tagja, ill. vezetője; az MTA köztestületi tagja. Főbb díjai, kitüntetései: Marian Váross-díj (1991); az SZMKT nívódíja (1997); A Szlovák Köztársaság Ezüstplakettje (2001); Martin Kusý-díj (2005). Főbb művei: Szabó Gyula, (1972); Ecce Homo – válogatás Szabó Gyula grafikáiból (1975); Kisgaléria (1977); Bacskai Béla (mon., 1983); Lipcsey György (mon., 1995).
Méry Margit néprajzkutató (1936)
A komáromi magyar gimnáziumban érettségizett (1954), majd pedagógusként tevékenykedett (1954–1961). Később a pozsonyi Komenský Egyetemen levelező tagozaton elvégezte a néprajz szakot (1963–1968). 1961–1983 között a Csemadok KB néprajzi szakelőadója, 1983–1993-ban az SZTA Néprajzi Intézetének munkatársa, 1988–2006 között a Szlovák Rádió Magyar Adása számára szerkesztett néprajzi műsorokat. Elsősorban a szlovákiai magyar népviseletek feltérképezésében és bemutatásában ért el jelentős eredményeket; érdemei az önkéntes gyűjtőmozgalom szervezésében, koordinálásában ugyancsak jelentősek. Rendszeresen rendezett néprajzi kiállításokat (a gombaszögi és a zselízi fesztiválokon). 1985-től a Magyar Néprajzi Társaság külföldi levelező tagja. Főbb díjai, kitüntetései: a Szlovák Néprajzi Társaság Nagydíja (1984); a Csemadok OV Emlékérme (1997); a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Életfa-díja (1998); Kodály Zoltán-díj (2007). Nagy sikerű műve a Szlovákiai magyar népviseletek (Jókai Máriával közösen, 1998); Szlovákiai magyar parasztviseletek (2002).
Nagy József festőművész (1926)
Témáit alapvetően a nemzeti és a keresztény kultúra határozza meg. Elkötelezett megörökítője szülőföldjének, valamint Csallóköz monda- és hitvilágának. 1989-ben egyik alapítója volt a Csehszlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságának, majd később a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságának tevékenységében is részt vett. A felvidéki magyar közösség gondjait, bajait mindig felvállalta. Sorozatban festette meg Pozsonypüspöki minden nevezetes épületét, a magyar irodalom eposzait, a magyar történelem eseményeit.
Idén augusztus 20-án Magyarország Miniszterelnöke a Kisebbségekért Díj Külhoni Magyarságért Tagozat kitüntetést adományozta a hazai magyar közösség érdekében végzett munkájáért és a magyar nemzet kulturális kincsének gazdagításáért, valamint kiemelkedő művészeti tevékenységének elismeréséül.
Nagy József műve mindenkihez szól, de főleg a szlovákiai magyarság tartja számon. Jelen volt mindenhol, ahol képzőművészetével megnyilvánulhatott: az 1961-es első magyar képzőművészeti vándorkiállításoktól a mai kiállításokig, illusztrációival a sajtóban, könyvekben. Aktuális témán kívül, rendkívülien érzékeli mindazt, ami a hagyományos Csallóközből megmaradt szívében, tudatában. A szülőfölddel való legmélyebb kapcsolatok művészi szószólója. Ez a téma nem csak szabad grafikáiban jelenik meg, de főleg a nagyméretű és eredeti szőnyegtervein és kész szőnyegein. Művészetének másik pólusa az, amit Krisztusba vetett hite alapozott meg. 1964-től több templom részére tervezett, alkotott berendezési tárgyakat, Keresztutat, oltárképeket, murális alkotásokat.
Takács András néptáncgyűjtő, koreográfus (1931)
A pozsonyi magyar pedagógiai gimnázium növendéke volt, majd Nyitrán magyar-történelem szakos tanári oklevelet szerzett és ugyanott doktorált. A Szlovák Állami Népművészeti Együttes táncosa, a Csemadok KB szakelőadója, egyidejűleg részt vett a csehszlovákiai Magyar Népművészeti Együttes (Népes) megalapításában. A tánckar művészeti vezetője és koreográfusa, majd a Szlovákiai Népművészeti Alkotások Központi Háza magyar néptánc-szakelőadója. Az öntevékeny szlovákiai magyar táncmozgalom egyik megalapozójaként tartjuk őt számon. „Egy nép, és főleg egy nemzeti kisebbség fennmaradásának egyik feltétele a hagyományaihoz, kultúrájához való ragaszkodás. Takács András felvállalt egy nagyon igényes feladatot, a hagyományőrzést – bátran nevezhetjük akár küldetésnek is – hogy kultúránkhoz ne csak ragaszkodhassunk, de gyarapíthassuk, ápolhassuk azt.” – mondta Zsidek Veronika a Csemadok Pozsonyligeti Alapszervezetének elnöke kiemelve a rendezvény jelentőségét, amikor személyesen beszélgethettek az érdeklődők az eltelt 60 esztendő tapasztalatairól. Takács András főbb művei közé tartozik a Mátyusföldi népi táncok, Gömöri népi táncok, és a Legkisebb fiú vándorlásai című kötet. Több kitüntetés, díj birtokosa. Többek között 2011. március 15-én, nemzeti ünnepünkön Heizer Antal, Magyarország szlovákiai nagykövete Pozsonyban, Schmitt Pál köztársasági elnök képviseletében lovagkeresztet vehetett át.
Tóthpál Gyula fotóművész (1941)
A múlt század hatvanas és hetvenes éveiben az „elementáris szimmetria” képével aratott kirobbanó sikert. A berlini nemzetközi fotókiállítás ezüstérmese lett. A szakma egyik budapesti kiválósága szerint a felvidéki fotóművész képein olyan kérlelhetetlen a fekete és fehér kontrasztja, hogy a kormosra égetett feketék keményen mellbevágják az embert. „Arányos-e a mi világunk?” – kérdezi fotóin minduntalan a mester. A válasza pedig, évtizedek óta, a „Nem!”. Az ember ugyanis módszeresen rombolja a teremtett világ arányosságát. Tóthpál ezt a pusztítást, a békességestől, a jóságosságtól eltért, torzuló világot ábrázolja, így évtizedek múltán is van mit tanulni munkáiból. A Királyhelmecen élő fotóművész így vall magáról: „Fotó-katona vagyok, vizuális közlegény. Szuronyom a teleobjektív, a vér pedig a gondolat.”
„Még jól emlékszem a hatvanas-hetvenes évek fojtogató, de izgatott légkörére, amikor az emlékezet-kihagyásos korszakaink után, szinte hétről hétre, hónapról hónapra új neveket tanult meg ez az ország. Hol egy erdélyi, hol egy felvidéki magyar íróét, szobrászét, néprajzosét, sőt innen is, onnan is egy-egy, életét kockáztató kisebbségi politikusét. Ekkor vésődött belénk véglegesen az erdélyi Sütő András neve és Kallós Zoltáné, Harag Györgyé, Király Károlyé, a két Szervátiuszé s a felföldi részekről pedig Dobos Lászlóé, Koncsolé, Janics Kálmáné, Duray Miklósé s másoké. A máig gyarapodó névsort egy új névvel kell kiegészítenünk: Tóthpál Gyuláéval, akit méltatói elsõ nemzetiségi fotóművészként emlegetnek Csehszlovákiában”. – Csoóri Sándor 1988-ban elhangzott szavai ezek, Tóthpál Gyula egyik magyarországi tárlatának megnyitóján….
Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”25863, 28622,30867,30987″}
