Bugár Béla interjút adott a Szlovák Sajtóirodának. Elmondta benne: szíve szerint jobboldali kormánykoalíciót szeretne a márciusi választások után, de a reális mérlegelés szerint stabil kormány nem alakulhatna.
Újra megerősítette: sem az SaS, sem Matovič egyszerűi nem jelentenek megoldást. Ezek az új pártok és politikusok szerinte a vállalkozói szférából verbuválódtak, módszereik nem politikaiak, diktálni akarnak, mint cégeikben tették, kompromisszumot kötni nem tudnak. („Tudja, mit látok én 20 éve a politikában? Hogy az új politikusok többsége menedzser, akinek soha nem kellett kompromisszumot kötnie. Pedig a politika a kompromisszumok művészete. Ha nem tudjuk, mi az a kompromisszum, mi az együtt dolgozni egy célért, a politika úgy sül el, ahogyan az elsült. Elég egy politikai párt keményfejűsége, s máris előrehozott választások vannak.”) Most viszont a kompromisszumok idejét éljük, tehát a bevált öreg harcosokra van szükség a politikában, állítja. Robert Ficóval és a Smerrel egyedüliként nem lépne koalícióra, akkor inkább jöjjön az ellenzék, mondta, legalább lesz ideje pártot építeni.
Úgy tűnik, Bugár Bélának és a Most-Hídnak egyre több ellensége van. Azt mondja: a Gorilla-ügyet ki kell vizsgálni, de nem az utcán, hanem a bíróságokon. És pálcát törni bírói ítélet híján nem lehet azok felett, akiket emleget a titkosszolgálati ügyirat. Bugár szerint az utcai káosz helyett a szavazást kell választani a választásokon, mert az a demokratikus eljárás, úgy lehet változást elérni. És a bevált politikusokra, pártprogramokra kell szavazni, nem az új kalandorokra, akik csak „program nélküli jelszavakat” szajkóznak.
Bevallja, maga is mérlegelte, hogy leüljön a tiltakozókkal, elbeszélgessen velük, s megmagyarázza nekik a dolgok állását, de aztán lemondott róla. Mert a tiltakozás politikai színezetet öltött. A kérdésre, hogy miért ne politizálhatna az utcán a fiatalság, miért ne követelhetné a „túlszolgáló” politikusok távozását, Bugár kérdéssel válaszol: „Mit jelent, hogy leváltani a túlszolgáló politikusokat? Lecserélni azokat, akik 15-20 éve a politikában vannak? Megmondaná, hogy miért?” A riporteri válasz is érkezik, hogy: tán a korrupciógyanú miatt… Mire Bugár megint visszakérdez: „s ha én most azt állítanám, hogy valaki pénzért csinál velem interjút, és valaki felvenne engem, az igaz lenne?”
Bugár szerint a közvéleménynek arra van joga, hogy követelje a Gorilla-ügy kivizsgálását, másra nincs. Politikusok távozását követelni meg főleg nincs, mert „a váltás egy természetes folyamat – állítja. – Annak a józan ész és értékek mentén kell megtörténnie. Nem az ország kárára. Mert megértem én az ifjúi türelmetlenséget egyes politikusoknál, de nem értek egyet az ilyen módszerekkel. Mert kire lehetne lecserélni (az öreg politikusokat – a szerző megj.)? Sulíkra és a Sasankára? Matovičra, aki azt állította, hogy 20 milliót kínáltak neki, utána meg azt mondta, vicc volt az egész?” A 99 %-kal meg az a baja Bugárnak, hogy kampányával már most megsérti a választójogi törvény előírásait. „Már az első lépésüket a politika porondján nem tudják megmagyarázni, azt, hogy honnan van olyan sok pénzük a választási előkampányra, amit november eleje óta folytatnak.”
S mélységesen elítéli Daniel Lipšic belügyminisztert is, aki odaállt a tüntetők mellé, így kovácsol magának politikai tőkét Bugár szerint, hizlalja saját politikai bicepszeit, miközben míg pl. igazságügyi miniszter volt, az égvilágon semmit nem tett a korrupció ellen.
Egy kis múltidéző
Eddig kivonatolva az interjú, s most jöjjön egy kis múltidéző! Lépjünk egyet visszafelé. Túlszolgáló újságíróként, 15 év parlamenti tudósítói munkával a hátam mögött hadd mondjak el valamit Daniel Lipšic igazságügyi miniszterről, ha már szóba hozták a korrupció kapcsán. Hadd emlékeztessek: 2005-ben ő volt az a miniszter, aki az ellenzéki jogászt, Robert Ficót is bevonva a munkába tető alá hozta a vagyoneredet vizsgálatáról szóló törvényt és a vele kapcsolatos alkotmánymódosítást is, hogy visszamenőlegesen is felül lehessen vizsgálni, miből szereztek szemet szúróan hatalmas vagyonokat olyan újgazdagok, akiknek bevallott és adózott jövedelmükből a töredékére sem futotta volna. A 2005. június 23-án elfogadott törvényt Bugár Béla is megszavazta. A 144 jelen lévő parlamenti képviselőből 114 mondott igent rá, testületileg akkor Mečiar pártja és néhány független és 3 MKP-s képviselő tartózkodott.
Ezt a jogszabályt 2008-ban az alkotmánybíróság megsemmisítette, a visszamenőleges hatály és a jogi személyek elszámoltathatósága miatt. Ezt követően Lipšic – mint ellenzéki képviselő – kétszer kezdeményezte egy kevésbé szigorú és alkotmánnyal összeillő változat elfogadását, ami azonban csak 2010 márciusában a Fico-féle kormánypárti változat esetében járt sikerrel. Bugár ezt is megszavazta. Igaz, akkor még az MKP színeiben.
A korrupció ellen semmit nem tevő Daniel Lipšic igazságügyi miniszter korában 2005. június 17-én letette a parlament asztalára a lobbitörvényt is. A parlament július 7-én vitatta meg és utalta második olvasatba, többek közt Bugár Béla igen szavazatának köszönhetően. Ez a törvény nagyon pontosan meghatározta, a csúcspolitikusok és közszereplők milyen legális tevékenységeket folytathatnak és kapcsolatokat ápolhatnak, kijelölte a társadalmi egyeztetések mezsgyéit, s megszabta volna, hogy a gazdasági és pénzügyi élet, az üzleti szféra szereplői milyen úton-módon törekedhettek volna befolyásolni a törvényalkotást, a hatalmi döntéseket. Lobbistának lenni vállalkozói tevékenység lett volna, s minden politikusnak és közszereplőnek nyilvános nyilvántartást kellett volna vezetnie az ilyen találkozóiról, megjelölve a konkrét személyeket és témákat… Ez a törvénytervezet szigorúan meg akarta tiltani a magánlakásokban folyó befolyással való üzérkedést, az úgymond baráti összejöveteleket, de mondjuk Malchárek miniszter és Haščák Penta-vezér intim találkozóit is… A törvényjavaslat elakadt a bizottsági olvasatok és a szétforgácsolódó második Dzurinda-kormány útvesztőjében, a parlamenti archívumban azonban máig olvasható.
És talán Lipšic semmittevésével kapcsolatban azt is érdemes még megjegyezni: ő volt az, aki létrehozta a speciális bíróságot a szervezett bűnözés és a korrupció „kezelésére”. Az, hogy az alkotmánybíróság később ezt is alkotmányellenesnek minősítette, nem Lipšic hibája, s csak aláhúzza: az utcákon tobzódó káosz követelése, hogy legyen új, a közérdeket védő alkotmánya az országnak, igenis jogos. Nem ők az elsők, akik új alkotmányt akarnak. Létezik egy civil mozgalom, mely épp e célra alakult, jóval korábban. A kezdeményezés neve: Polgári Alkotmányért.
Ha tehát Lipšic most odaállt a Gorilla-ellenes tüntetők mellé, nem politika tőkét kovácsol magának, hanem az elveit, az értékrendjét követi. Akkor is, ha ez manapság sem az öregek nemzedékének, sem a feltörekvő fiataloknak nem jellemző tulajdonsága.
N. Gyurkovits Róza, Felvidék.ma
