33260

Most fölöttébb aktuálisnak tűnik, ugyebár, ez a téma. Mert integrálódunk Európába, a világ úgymond kisebb lett, s ha érvényesülni akarunk, nyelveket kell bírni, anélkül nem megy.

Pedig egyáltalán nem új dolog ez. És nem is a világnyelvekről szól. Tudom, hogy rossz a példa, de Balassi vagy hét-nyolc nyelvet beszélt, Petőfi is hetet, Ľudovít Štúr minimum hatot, és folytathatnánk. Mégis: nyelvtudásuk egyáltalán nem volt föltűnő. A művelt emberek egyszerűen több nyelvet tanultak meg, ráadásul olyan módszerekkel, amelyeket azóta mélyen elítélünk, s elvetünk. Bár az eredményességre való tekintettel nem lehettek azok olyan rosszak (ajánlom a módszertant pedzők figyelmébe). Tisztelt kollégám Lovász Attila az Új Szóban megjelent kiváló írásában arra utal, hogy a nyelvtanulásnak mifelénk elsősorban lelki (érzelmi) gátjai vannak. Bizonyára ez is számít – lásd például orosz nyelvtanulásunk „eredményességét”. Hogy eleink a XIX. században (például) milyen mértékben és mennyire tudták a nyelveket, azt most nehéz megállapítani, de azt tudjuk, hogy akinek szüksége volt rá, eredményesen használta (csak azért említem ezt, mert volt olyan elképzelés is, hogy a magyar gyerekekből bilingvistákat kéne nevelni, akkor volna igazán eredményes a szlovák nyelvtanulás). Van viszont közvetett mérce: bárki tapasztalhatja, hogy ha turistaként mondjuk németül próbálkozik, mennyire megdicsérik nyelvtudását, akármennyi hibát vét is. Egyszerűen azért, mert a nem tökéletes nyelvtudást is értékelik.

Mifelénk persze nem is annyira az idegen nyelvekkel van bajunk, sokkal inkább a hazai nyelvvel, amely számunkra, Szlovákiában élő magyaroknak el nem ismert módon mégis idegen. Akinek anyanyelve magyar, annak a szlovák idegen nyelv, nem olyan bonyolult ezt megérteni – inkább az érthetetlen, hogy bőven akadnak, akik ezt az istennek sem értik. Vagy arról volna szó, hogy nem akarják megérteni? Örökzöld téma az állam paternális gondoskodása, hogy tanuljunk már meg végre rendesen szlovákul, hogy ne is lehessen észrevenni, nem szlovákok vagyunk – értsd: anyanyelvi szinten. Mintha a bilingvizmus teljesen normális tömegjelenség volna. Pedig nem az. Tessék már ezt is megérteni: a bilingvizmus kivételes, ritka jelenség, nem is fontos, hogy tömeges legyen, az fontos, hogy az anyanyelvünket bírjuk a lehető legjobban, mert akkor a további nyelvek megtanulása is könnyebb. Egy nyelv magas szintű jó elsajátítása alatt azt értjük, hogy tisztában vagyunk a nyelvtannal, a helyesírással, kiejtéssel, stilisztikával. De attól még bárki hibázhat, nem attól omlik össze a világ. Viszont ha magyar létedre bármilyen hibát vétesz a szlovákban, akkor az feltűnő és megbocsájthatatlan, sürgősen orvoslandó. Ha szlovák vagy, akkor észre sem veszik a megbocsátható, minden hibát aprónak, esetleg nyelvjárásnak minősítő vétket, mentő tisztázás akad bőven. Ezt nevezik differenciált értékelésnek, kettős mércének.

Természetesen jó, ha a lehető legjobban bírja az ember az ország hivatalos nyelvét, amelyben él. Csakhogy: kinek jó ez, kinek fontos? Az országnak? Az ország kormányának? Valamely politikai pártnak, amely ezt állandóan szóba hozza? Vagy a polgárnak, aki a nyelvet használná? A hivatalos szónoklat mindig arról szól, hogy jaj a szegény magyarjaink, nem tudnak érvényesülni, mivel nem tanultak meg rendesen szlovákul. Mert hát „na Slovensku po slovensky” (Szlovákiában szlovákul), lehetőleg kizárólagosan. De vajon miért nem tudunk (állítólag!) rendesen szlovákul? Mi az oka ennek? Azt nem szokták emlegetni, hogy érzelmi okaink lehetnének, amiért már majd egy évszázada állandóan csepülnek valamiért, a sorok közt viszont sejteni lehet a vádat, miszerint nem is akarunk megtanulni. Annál gyakrabban merül föl a vád, hogy gyatrák a tanítók, hogy elavultak vagy nem elég hatékonyak a módszerek. Ebből fakadnak aztán a szebbnél szebb ötletek, sorozatban, nagyobb töménységben a II. világháború után Beneš jóvoltából, akinek érvelését a kommunista kriptonacionalizmus sem vetette meg, manapság pedig hol nyíltabban, hol burkoltabban, de szintén napirenden van – és nem csupán melldöngetőéknél. Persze összefonódik ez azzal a gyógyíthatatlan betegséggel, amely azt a kényszert váltja ki a mindenkori kormányból, hogy megreformálja az iskolaügyet. Ezért aztán az iskola állandó reformoknak van kitéve, csak sajnos mindegyik sikertelen, mert a következő kormány holtbiztosan újabb reformot tart szükségesnek. Ennek része volna a szlovák nyelv hatékonyabb oktatása a magyar tanítási nyelvű iskolákon. Az ember nem is tudja, hogyan köszönje meg ezt a megható gondoskodást. De megmagyarázná már végre valaki, az atyáskodó szereteten túl miért tartják kötelezőnek a szlovák nyelv hibátlan elsajátítását? Miért olyan nagy baj, hogy magyarként vagyunk jelen Szlovákiában? Ha mi döntöttünk volna így, esetleg számon lehetne kérni, na de nem kérdezték azt tőlünk.

Annakidején megjelent egy Priateľ nevű lap (talán még akad, aki emlékszik rá), amely arra volt hivatott, hogy a magyar alapiskolát látogató gyerekek szlovák nyelvtanulását elősegítse. A szlovák nyelvtudásért aggályoskodó nemzetiek szüntették meg, mivel azzal foglalkozott a lap, amire hivatva volt, nem pedig a magyar gyerekek elszlovákosításával. 13 évig szerkesztettem a lapot, tudom, miről beszélek. Végigjártam akkor szinte az összes szlovákiai magyar iskolát, de sehol sem tapasztaltam, hogy rosszul tanultak volna szlovákul, bátran állíthatom, hogy jól tanították e nyelvet. Persze: ez kritérium kérdése is, az elvárásoké. Aki csak egy kicsit ért a pedagógiához, tudja, hogy vannak jobb iskolák, és vannak kevésbé jók, hogy vannak jobb osztályok, és vannak kevésbé sikerültek. Ha pedig egy diák gyengébb szlovák tudására hivatkozva próbál némi előnyhöz jutni, az nem a szlovák nyelv oktatásának színvonaláról szól. Az végső soron sok mindentől függ, s nem a nemzetiségi iskolák specifikuma. A gyengébb tanuló nem kizárólag a szlovákkal fog bajlódni, de más tantárggyal is. Lehet, hogy idővel kinövi lassúságát, azt azonban nem várjuk el, hogy minden gyerek főiskolát végezzen. Arra nincs is szükség: a futószalagnál is dolgozni kell, s a krumplit is meg kell kapálni. Az ilyeneket miért kell sajnálni nem tökéletes szlovák tudásukért? Ha szlovákul teszem, jobban lesz a krumpli megkapálva? Meg aztán ismerek főiskolát, egyetemet végzett kiváló szakembereket, akiknek kiejtésén (vagy más miatt) bizony hallani, hogy nem szlovák az anyanyelvük – ezeket vajon mi okból kéne szánni? És egyáltalán: mi haszna volna az államnak, ha minden polgára kitűnően bírná az egyetlen hivatalos nyelvet? Ez az elvárás abból fakad, hogy az állam az ország urának képzeli magát, polgárait pedig alattvalóinak tartja. Ez a kommunista időkben még valahogy érthető volt, hiszen diktatúra volt, ám ez a fölfogás máig tovább él: aki hatalomra jut, mindig azzal kezdi, hogy a polgárokra kényszerítse saját elképzelését a boldogságról, akinek pedig az nem felel meg, azt hazaárulónak, a nemzet ellenségének, irredentának stb. pecsételi. És azt is, aki nem elképzelései szerint bírja a szlovák nyelvet. Pedig jobban tenné, ha önmagával volna olyan igényes, végül az ő saját anyanyelvéről van szó.

A helyzet azonban fordítva áll: a polgár az úr; az állam, a kormány, a parlament a szolga, kötelessége polgárai kedvében járni – persze nem üres ígérgetéssel a választások előtt – többek között azzal, hogy nem követel tőlük olyat, ami nekik nem ízlik, főleg, ha az államra nézve irreleváns elvárásokat támaszt. Ilyen a nyelvtudás is. Ha én, magyar létemre szlovák állampolgár, nem tudok szlovákul, az kizárólag az én bajom, az államnak abból semmi hátránya nem származik. Ha csak annyit tanulok meg szlovákul, hogy úgy-ahogy megértessem magam, az is az én bajom, hiszen kiteszem magam annak a kockázatnak, hogy félreértenek. Na de az sem az állam baja. Az ember általában annyit tanul meg, amennyire föltétlenül szüksége van (s ez nem csupán a nyelvre vonatkozik). Jó volna, ha az illetékes szakminiszterek (sőt: parlamenti képviselők is) így tennének: kevesebb sületlenséget mondanának.
Az állam pedig valóban jobban tenné, ha nem törődne azzal, egy-egy nyelven milyen szinten tudok, semmi köze hozzá. Törődjön azzal, hogy megteremti érvényesülésem föltételeit – hogy azokat aztán hogyan használom ki, az én dolgom, az én bajom. Az állam ne arra pocsékolja energiáját, hogy előírja, hogyan és mitől legyek boldog. Ha bárkinek a nyelvtudás a hobbija, kísérletezzen önmagával. A nyelvtudás végül az érvényesülésnek csupán egyik, s nem általánosan ható tényezője, ne azzal foglalkozzanak állandóan és kiemelten. Vagy ez is csak olyan politikai hasduma, hogy eltereljék a figyelmet fontosabb dolgokról? Hogy a nyelvtudásra hivatkozva feledtessék velem anyanyelvemet, kultúrámat, hagyományaimat, nemzetiségemet?