Tom Nicholson kanadai származású oknyomozó újságíróval, akinek neve a Gorilla-ügy kapcsán vált országszerte ismertté, a Sme napilap készített év végi exkluzív interjút.
A beszélgetésből megtudhatjuk, hogyan vélekedik az újságíró húsz év itteni tartózkodás után a szlovák társadalomról és az emberekről.
Tom Nicholson, aki először 1992-ben huszonöt évesen járt Szlovákiában azt állítja, ha előre tudta volna, hogy húsz évig marad itt, jobban elgondolkodott volna azon, hogy egyáltalán útra keljen-e. Annak idején friss diplomásként angolt tanítani érkezett az országba. Szlovákiát nem maga választotta, a program jelölte ki számára célországként, amelybe bejelentkezett, s melynek célja az angol nyelvtanítás volt a kelet-európai országokban. Nicholson azt mondja, akkor még csak annyit tudott Csehszlovákiáról, hogy ott jól hokiznak. Ismerte a Šťastný-fivéreket, de az országról vajmi keveset tudott. Azt állítja, amikor ideérkezett kulturális sokkot élt át. Ami a leginkább zavarta, azok a korlátozások voltak. „Sok mindent nem lehetett itt megtenni. Este nyolc után Pozsonyban például sehol sem kaptál enni, minden zárva volt. Nekem hosszú hajam volt, amit itt nem nagyon lehetett akkoriban viselni. Sok volt a korlát az emberek fejében és a társadalomban is. Ebből a szempontból Szlovákia azóta sem változott sokat, de én már sokkal jobban tudom, hol élek. Az irigység még mindig nagyon erőteljes és destruktív társadalmi jelenség. Szlovákia még mindig aránylag konzervatív ország. Sok mindent nem lehet még most sem − kimondani és megtenni sem.”
Az interjúban beszélt arról is, hogy mindezek ellenére miért tért vissza 1995-ben az országba. A Nový čas vádaskodásaira, miszerint a drogok miatt jött vissza Szlovákiába elmondta, hogy eddig nem igazán akart erről beszélni, mert túlságosan személyesek az okok. Lánytestvére halála után megváltozott a családjuk, bár nem mondhatni, hogy teljességgel szétesett volna, csak éppen senki sem tudott segíteni a másikon. Mindegyikük a maga módján gyászolt, és mindenki elköltözött Kanadából: a szülei Costa Ricára, a bátyja Libanonba, ő meg Szlovákiába jött. Később tettek még egy kísérletet a családegyesítésre, de ez nem járt sikerrel, mivel mindegyikük más valahol élt már, s visszatérni a közös országba, Kanadába, valahogy olyan műnek hatott.
Haza csak egy van
Arra a kérdésre, hogy hazájának tartja-e Szlovákiát, Nicholson úgy válaszolt: „inkább azt mondanám, hogy nincs hazám. Ez ugyanis nem olyan dolog, amit csak úgy pótolni lehet. A haza az haza. Ha elmész, akkor elvágod az országoddal összekötő fonalat, amit nem lehet újra összevarrni. És azt sem mondhatod, hogy most már Szlovákia, Oroszország vagy teszem azt, Namíbia lesz a hazám. Mert elveszítetted azt. Ezt csak kevesen tudatosítják azok közül, akik elhagyják a hazájukat. Nem tudom például elképzelni, hogy Szlovákiában temessenek el. De akkor hol? Melyik az a hely, amely olyan közel áll hozzám, hogy ott szeretném, ha eltemetnének? Mert már Kanadához sem állok olyan közel. Ugyanígy vannak ezzel azok a szlovákok is, akikkel Ottawában találkoztam. Erős honvágyuk volt Szlovákia után. De nem jöhettek vissza, mert ott voltak a kölcsöneik, a munkájuk, és nagyon irigyeltek, amikor én visszajöttem ide. Úgy hiszem, ők sem tudják elképzelni, hogy Kanadában temessék el őket. De, akik visszajöttek közülük Szlovákiába, azok számára is nehéz volt a visszatérés.”
Nicholson azt állítja munkája ellenére inkább semleges a viszonya az országhoz. Persze nem minden érzése mentes az érzelmektől, de a végeredmény semleges. „Ha például olyan szlovákok között vagyok, akikkel jól megértem magam, mint például az Aliancia Fair-play, az IVO vagy a SME emberei, akkor jól érzem magam. De azután jön egy összeütközés a kormánytípusú emberekkel vagy a titkosszolgálati, rendőrségi szűkkeblűekkel, esetleg azok követőivel, és úgy érzem, hogy az egész semmit sem ér, hogy ez egy szűkkeblű, irigykedő ország. Nem érted, miért olyan agresszívak és rosszak az emberek egymáshoz. Ilyenkor ez a jó érzés eltűnik.”
Mi a jó Szlovákiában?
Nicholson szerint értelmetlenség, amit sokan állítanak, hogy a szlovákok annyira kitűnőek. „A szlovákok nem vendégszeretőbbek más nemzeteknél, sokszor álltatjuk magunkat ilyenekkel. Azt mondjuk, ilyenek meg ilyenek vagyunk, de nem vagyunk ilyenek. Ami ebben az országban a legjobb, az egy bizonyos adag naivitás a cinizmussal szemben. A csehek például cinikusak, de némely szlovák a szó jó értelmében naiv.” Ezt azzal példázta, hogy például a kilencvenes években nagyon szimpatikus volt, ahogyan az emberek a kocsmákban elemezték a politikai helyzetet, és reménykedtek, hogy legyőzik Mečiart, és minden jó lesz. Persze, ez képtelenség − mondja −, naiv elképzelés, de ebben a naivitásban volt valami gyönyörű. „Akkor nagyon jók voltak egymáshoz az emberek, támogatták egymást, megtartottak egyfajta hitet 1989 eszméiből. Ebből mára vajmi kevés maradt. Az embereket inkább csak saját maguk érdeklik, mint a társadalom. Néha azonban találkozni még ezzel. Én például többször is tapasztaltam a Gorilla könyvem dedikálása során Szlovákia szerte. Azok az emberek, akik dedikáltatni szeretnék a könyvemet, többnyire sokkolva vannak attól, ami a szlovák politikában történik.” Nicholson azt mondja, többen is vannak ilyenek, csak nem mindenki fedi fel az érzéseit, mert fél. „Hiszem, hogy az emberek felháborodása nemcsak arról szól, hogy dühösek, amiért ők nem lophatnak. Hallottam olyan véleményt is, hogy a szlovákok 90 százaléka lopna, ha tehetné. És hogy a felháborodásuk egyetlen oka a Gorilla-ügy kapcsán, hogy egyeseknek szabad, nekik meg nem. De nem hiszem, hogy ez igaz lenne. Az a harag és felháborodás inkább az erkölcsben és a valódi sokkban gyökeredzik.”
Nicholson azt mondja, még nem tudja, hogy örökre Szlovákiában marad-e. Attól függ, hogyan végződnek az ügyei. Azt azonban nem tudja elképzelni, hogy az ellene benyújtott panaszok miatt elhagyná Szlovákiát, azt gyáva lépésnek tartja. „Ha azt nézzük, hogy a büntetés hossza 3-8 év is lehet, az nem valami felemelő érzés. De maradjunk a földön, nagy gondok lennének Szlovákiával, ha engem börtönbe zárnának.”
Arra a kérdésre, sajnálja-e, hogy Szlovákiába jött, Nicholson azt válaszolta, azt sajnálja, hogy minden elképzelés nélkül jött ide arra vonatkozóan, hogy mi-mindent jelenthet ez az életére nézve. „Ha akkor tudtam volna, hogy még húsz év múlva is Szlovákiában leszek, akkor talán többet gondolkodtam volna azon, hogy egyáltalán elinduljak-e. Lehet azonban, hogy szerencse, hogy nem látunk a jövőbe.” Hogy boldog-e Szlovákiában? Mikor hogy − mondja. „Van úgy, hogy felébredek, és jól vagyok, máskor meg vacakul érzem magam. De valószínűleg így van ezzel minden szlovák.”
Sme, ford. dé
