A magyar nyelv értelmező szótára szerint: “Az egyén vagy valamely közösség, nép szempontjából a haza az az ország, ahol valaki született, ahonnan származik, s ahol általában él, amelynek népéhez tartozik, vagy ahová tartozója vallja magát.”
Vegyük csak sorjába:
1) Haza az az ország, ahol valaki született. Ez rendben volna, mert itt születtem, ezen a földön, Szlovákiában. Csak az a bökkenő, hogy születésemkor szülővárosom Magyarországhoz tartozott.
2) Haza az az ország, ahonnan származik az ember * persze, innen származom, őseim emberöltőkön keresztül éltek itt. Sőt, hogy apai nagyapám családja négyszáz éve él e földön, arról írásbeli bizonyítékot is találok.
3) Az a hazám, ahol élek: Szlovákiában élek, de nem vagyok szlovák, nem tartozom a szlovák néphez. Tehát ebben már nem érvényes rám a meghatározás: – haza az az ország, amely ország népéhez tartozom. Én Magyarország népéhez tartozom, a magyarokhoz tartozónak vallom magamat. Akkor hát hol a hazám?
Skizofrén állapot. Itt születtem, ebben az országban, Szlovákia területén, de nem tartozom ezen ország hivatalosan elismert népéhez, a szlovákokhoz. Két hazám volna tán, mint Tompa Mihály gólyájának? Az egyikben élek, a másikba a lelkem vágyik? Könnyű a gólyának. Mindig oda repül, ahol éppen kellemesebb az időjárás. Igaz, a két haza közt, repülés közben sok veszély leselkedik rá, de ha megérkezik, akár ide, akár oda, akkor békésen élhet a következő költözéséig. Én sohasem vagyok “útközben” a két hazám között – az egyikben élek, mert itt születtem, a másikhoz a történelem és a hagyományok kötnek, mert ott él az a nemzet, amelyhez tartozom. A veszély pedig ott leselkedik rám, ahol élni kényszerülök. Az ország hivatalosan elismert népét kicsi korától arra tanítják az iskolákban, családokban, hogy népem az ő ellenségük – tehát én is ellenség vagyok. Nyelvtörvénnyel határozzák meg, hogy milyen nyelven beszélhetek, írhatok, s még véletlenül sincs ugyanolyan jogom, mint az államalkotó nemzet fiainak. Nincs meg a legalapvetőbb jogom: az anyanyelvem használata.
Lehet-e hazám egy olyan ország, ahol ellenségnek tekintenek?! S ha valahol, valamely országban ellenségként kezelnek, vajon ott jól érezhetem-e magamat? Jól érezhetem-e magam egy olyan országban, ahonnan a Duna vizébe küldenek, vagy jobbik esetben a Duna túloldalára?! Hazám-e az az ország, ahol ezt sziszegik felém: Pfuj, magyar!? Kiközösített kisebbségként, nem egyenrangú állampolgárként nevezhetem-e hazámnak azt az országot, amely megfoszt állampolgári jogaimtól? A szégyenteljes törvény, a nyelvtörvény bilincsébe verve foggal és körömmel kell küzdenünk legalapvetőbb jogainkért, az anyanyelven való oktatás, anyanyelvünk használatának jogáért. “Aki nyelvet bánt, embert sért”, mondta Fábry Zoltán. Bennünket, magyar embereket sértenek azok az igyekezetek, amelyekkel a kisebbségi magyar oktatásügyet akarják elsorvasztani – pedig ha elsorvad az iskola, elsorvad a nyelv, legnagyobb kincsünk, az anyanyelvünk: elveszítjük nyelvünket, elveszítjük emberségünket. Természetesen megtanuljuk, megtanultuk az államnyelvet is, mert ahhoz a mondáshoz tartjuk magunkat, hogy ahány nyelvet tudsz, annyiszor vagy ember. A más nyelvek szeretete és megbecsülése anyáink nyelvének tiszteletére, megőrzésére ösztökél bennünket, mert igaz, hogy aki anyanyelvét önkéntesen elveszíti, az nem lehet érdemes ember.
Itt születtünk, ezen a földön, itt élünk és akarunk élni. Otthon vagyunk itt. De hogy valóban itthon érezhessük magunkat, ahhoz okvetlenül szükséges anyanyelvünk szabad használatának joga, ahhoz az kell, hogy szabadon magyarnak, szlovákiai magyar állampolgárnak vallhassuk magunkat. Olvastam valahol: a Szovjetunióból kitelepülni vágyó zsidók egyike azzal indokolta meg elhatározását, hogy a Szovjetuniót nem érzi igazán hazájának, mert hiába lesz ő pl. a legműveltebb, legokosabb, legrátermettebb ember az egész országban, ő mint zsidó, sohasem lehetne Szovjetunió első embere: sem pártfőtitkár, sem köztársasági elnök. Azt már meg sem kérdem: nálunk vajon hogy áll a helyzet e tekintetben?
Ha majd teljes jogú állampolgárként élhetünk szülőföldünkön, akkor majd elmondhatjuk, itthon vagyunk, valóban ez a föld a hazánk. A hazánk, amely megvéd minden megkülönböztetéstől. Mert a haza, mint az édesanya, megvédi fiait. Ha egy ország nem tekinti édes gyermekeinek állampolgárait, az csak mostoha lehet! A hazám megvéd engem. Nem enged rágalmazni és bántani. Ha pedig maga bántalmazza állampolgár-gyermekeit, akkor rosszabb a mostohánál!
Mostanáig szinte nem is találtam szükségesnek, hogy különbséget tegyek haza és szülőföld között. Most úgy jártam, mint az árva gyerek, akit örökbe fogadtak. Rádöbbentem, hogy az eddig édesnek hitt szülém mostoha. S erre ő maga döbbentett rá, mert újabban nagyon-nagyon mostohán bánik velem – velünk, kisebbségi magyarokkal.
Lehet, hogy félre kéne tennem az érzelmeket, túlságosan emocionális a megnyilvánulásom, de az a véleményem, hogy azért vagyunk emberek, mert érzelmeink vannak. Érzelmek nélkül gépek, robotok lennénk. Az embernek – de minden élőlénynek is – szüksége van érzelmekre, főleg szeretetre. Ha érzelmileg nem kötődik a gyermek a szüleihez, a családhoz, mi lesz belőle? Érzéketlen pénzhajhász vagy karrierista, csavargó, narkós, esetleg öngyilkos. Az érzelemsivár élet nem embernek való. De mert emberek vagyunk, természetes, hogy bizonyos fogalmakhoz – mint pl. a szülő, szülőföld, barát, ygermek, család, haza – érzelmek fűznek bennünket. Régen rossz, ha ezekről a fogalmakról érzelemmentesen tudunk csak beszélni.
D. Sidó Ágnes
