Arról, hogy az emberi hülyeségnek nincsenek határai, már meggyőződhettem magam is, nem egyszer. Azt is tudom, hogy a szenzációhajhászok előtt sincsenek akadályok. Azt azonban, hogy a SITA hírügynökség legutóbbi látványszínházát melyik kategóriába soroljam, lányos zavaromban hirtelen nem is tudtam eldönteni.
Történt ugyanis, hogy a hírügynökség valamelyik túlbuzgó, ám kétségkívül nem túl nagy képzelőerővel megáldott szerkesztője, úgy döntött, nyilván főnöke beleegyezésével, hogy világot rengető kísérletbe kezd: felad egy levelet a peredi polgármesternek, amelynek a címzésén a hivatalos „Tešedíkovo” helyett a „Pered” településnév lesz feltüntetve. Csak így, simán magyarul. Mert hogy ki látott már ilyet Szlovákiában, nem? De nemcsak ám hogy elküldte a levelet, hanem a kísérletéről be is számolt – nekünk, hadd örüljön a nép.
Egyszóval a levél elment, a polgármester meg is kapta annak rendje és módja szerint, igaz ugyan, hogy egy kis késedelemmel, mert a szokásos két nap helyett több mint egy hetet utazott a levél, de mégse várhatjuk el szlovák honban minden postáskisasszonytól, hogy tudja, mi a csuda is az a Pered. Bár az is igaz, annak ellenére, hogy postai berkekben nem vagyok annyira jártas, annyit azért magam is tudtam, hogy a település beazonosítása a küldeményeken elsősorban az irányítószám alapján történik (eszerint igazán akár Kukutyint is írhattak volna a borítékra a túlbuzgó hírügynökségi munkatársak). Csak akkor meg azt nem értem, hol csatangolt egy egész hetet az a levél? Ajánlott levélről lévén szó azt mégsem feltételezhetem, hogy az irányítószámot lehagyták volna róla, mert erre viszont kiképzést kaptak a postáskisasszonyok, s ilyen esetben ellentmondást nem tűrő hangon utasítják rendre a figyelmetlen feladót. Kis töprengés után arra jutottam, mégis csak az a fránya Pered lehetett gyanús a postáskisasszonyoknak. Hátha valami provokáció? Ma már semmiben sem lehet biztos az ember. Jól meg kell gondolni, mielőtt továbbküldenénk – gondolhatták. Végül aztán úgy látszik, mégis csak győzött a józanész, és legyen, aminek lennie kell alapon, útjára indították a levelet.
Ennyi lenne az alapsztori. A további történések már csak fokozzák az eddigi hülyeséget. Mert hogy az újságíró hírt akart ebből, az nem vitás, mégpedig olyat, amit majd sokan elolvasnak. Megkérdezte hát a polgármestert is, megkapta-e a levelét. Az meg, ugye, mi mást mondhatott, mint hogy naná, sőt azt is hozzáfűzte, előfordult ilyen már a történelemben azelőtt is. Mert hogy valóban van arra példa nem egy, nem kettő, amikor akár évek múltán, de kivitte a posta a küldeményt a címzettnek, még akkor is, ha a néven kívül semmi más nem szerepelt a borítékon. Ám az újságíró nem hagyta ennyiben, megkérdezte a postát is, akkor hogy is van ez most, kérem? A posta képviselője meg elsorjázta, amit mi, postára járó köznapi emberek ugye, magunktól is tudunk, hogy a beazonosítás elsődlegesen az irányítószám alapján történik, s mivel a név meg a többi adat jó volt, elment a levél, bár kisebb késedelemmel.
Hogy mire volt jó ez az egész? Nos, ezt kérdeztem én is magamtól. De még mielőtt mindenféle összeesküvés-elméletekbe bonyolódtam volna saját magammal például a megyei választások kapcsán, gyorsan el is hessegettem magamtól ezt a kósza gondolatot. Maradjunk inkább csak a szenzációhajhászással megspékelt emberi hülyeségnél, gondoltam. Mert hogy az volt: ostoba kísérlet, aminek az égvilágon semmi értelme sincs…., ha csak az nem, hogy borzolja a közhangulatot. Azonkívül szánalmas is, nagyon szánalmas, hogy ebben az igazi gondokkal terhelt kicsiny világunkban semmi más nem jutott eszébe a kollégának, mint hogy abból csináljon hírt, ami valójában nem is az: mármint hogy a posta kiviszi a magyarul címzett levelet is. Mint ahogy szánalmas maga a tény is, hogy ebben az országban nem érvényesülhet egy közösség akarata. Bármennyire szomorú is számunkra, egyúttal szánalmas is, és a többségi nemzet rendkívüli kicsinységéről tesz tanúbizonyságot.
Dunajszky Éva, Felvidék.ma
