43734

Pedig micsoda reményekkel kecsegtetett Schengen… égett a tábortűz azon a decemberi éjszakán az Ipoly-menti határátkelőhely előtt. Felnőtt emberek sokasága forralt bort kortyolgatott, két csoportban, egymástól 100 méterre és olyan gyermeki izgalommal várták az éjfélt, mint gyermekkorukban a Jézuskát. Valójában elronthatták volna azt az Ünnepet, amely által (micsoda hiú ábránd volt!) tényleg a megváltást várta az a „határon túli” csoport, ugyanis a határátkelőhely éjfélig még működött. A vámosok szomorkodva kortyolgatták a kávéjukat az épület irodáiban és unottan várták, hogy ha valakinek kedve támadna átlépni a határt, akkor a múló idő rendje szerint ezt megteheti egy formális ellenőrzés után. De senki nem ment sehova! Várt és visszaszámolt. Hitt abban, hogy most, Karácsony előtt, eljön Schengen Jézuskája és mivel jók voltunk, csodát tesz velünk. Éjfélkor tényleg megtörtént a csoda, véget ért egy korszak. Úgy ölelkeztek a szomszéd települések lakói a sorompók leszerelése után, mint anno a két Németország polgárai azon a bizonyos határnyitós éjjelen. Átélték az ünnep mámorát és fogadkoztak, hogy most akkor tényleg egy jobb világot teremtenek maguknak. Önerőből, na meg brüsszeli segítséggel.

Bözsi néni nem volt ott a határon. Úgy gondolta nem neki való már ez az éjszakai bulizás, elvégre közelebb volt már a nyolcvanhoz, meg hát megélt ő már egy s mást ezen a változó világon, és szerény tapasztalata szerint több olyan birodalom hangoztatta önmagáról, hogy örök, de Bözsi néni egyet biztosan tudott: ami ténylegesen örök, az a déli harangszó meg Jézuska azon az útmenti kereszten, amelyet, – ki tudja milyen rég, – az ő családja állított, hogy legyen a falu elején egy hely, ahol megáll az emberfia egy imára, vagy csak egy sóhajtásra. Jézus Krisztust egyik, örök időre berendezkedő hatalom sem merte elbontani, bármennyire is szövögette istentelen terveit az alattvalóival.

Amikor az elvtársak szóltak, hogy akkor ők most már nem kommunisták, hanem demokraták, és ezek után már nem bukott ötéves tervek lesznek, hanem a fenntartható fejlődést elősegítő „prodzsektek”, meg most már majd mindent szabad, Bözsi néni is gondolt egy merészet. Egy téli napon a családi teambuilding keretén belül (nevezzük nevén a dolgot: disznóölés) felvetette az ötletét, miszerint ideje lenne azt az útmenti Jézuskát rendbe rakni, önerőből. Szegény apátok is mindig tervezgette, amíg itt nem hagyott, – kezdte a mondandóját kissé félve, – de most, hogy már többen jönnek tőlünk hozzánk is (értsd a kitelepített családtagok hazalátogatása), ne maradjunk szégyenben előttük, mégiscsak a mi Jézuskánkról van szó. Nem akart ő szégyenkezni sem önmaga előtt, sem azok előtt a turisták előtt, akik a határmenti települések közös munkájának köszönhetően is, egyre nagyobb számban jelentek meg a településen, hiszen Schengen áldásos hatása az együttgondolkodásban és együttműködésben mérhető és tapasztalható eredményekkel kezdett beleivódni a térség sok-sok Bözsi nénijének a gondolkodásába.

Viszont az Ünnep múlásával egyre több olyan jel figyelmeztette a határfolyó völgyének (nagyobb részt csodára váró, kisebb részt a csoda megvalósulásáért tevékenyen cselekvő) lakóit, hogy bizony nem mindenki turista és vásárló, aki útra kel a drága Anyaországunkból bejárni Palócföld északi tájait. Egyre gyakrabban csaholtak a kutyák éjjelenként és egyre több rozoga kisteherautó hordta a tüzifát innen, oda… Megjelentek az ócskavassal kereskedők, a gyógynövényeket szedegetők, csigát gyűjtők, kertekbe benézegetők, a „zakciós” árúval házalók, akik olyan intenzitással használták ki a Schengen adta korlátlan lehetőségeket, hogy egy idő után Bözsi néni fejében megfordult az eretnek gondolat: kellett ez nekünk? Merthogy az a fránya brüsszeli segítség valahogy nem akart ide érni, erre a vidékre, munkahelyek nincsenek, aki tud az menekül innen, aki meg marad az szenvedheti a „határtalan bűnözés” különböző variációit.

Naná, hogy kellett! – mondta a nagyobbik unoka a nagymamának a disznótoros vacsora közben, – csak az a gond nagyi, hogy van aki él a szabadság adta jogokkal, és vannak akik visszaélnek vele. Na az ilyeneket kellene ráncba szedni Pintér huszárjainak meg Kalinyák zsandárjainak, de ha ők nem teszik, majd megteszi más… – fejezte be az eszmefuttatását a legény és kért még egyet a jól sikerült hurkából.

Aztán sebtében megegyeztek a család férfitagjai, hogy a nyár végén Jézuska régi fényében fog tündökölni az út mentén, a nagymama kívánalmai szerint. Mint a mesében, minden olyan simán ment, hétvégénként hozzáértő kezek kijavították az omladozó betonkeresztet, hófehérre festették azt, kijavították a kovácsoltvas kerítést, és végül Jézuska teste is sorra került, a friss festés után ezüstösen csillogott a koraőszi napsütésben.

Az enyhe tél ködfátylában nehézgépek forgolódnak a falu szélén. Uniós pályázatból hamarosan megújul a falu közterülete, ízlésesen kialakítva egy turistacsalogató pihenőhelyet a településen. Az ócskavasat gyűjtők lassítanak az építkezés mellett, pásztázzák a terepet, majd lépésben továbbhajtanak az útmenti kereszt mellett…
Szombaton megint együtt a család, fát készítenek a nagymamának télire a fiúk. Az udvar hátsó részében lopva összedugják a fejüket, fél szemmel a nagyit figyelve beszélgetnek szomorúan és indulatosan gesztikulálva, kezükben a szekercével…

A vacsora alatt aztán kibökik: ebben a kifordított világban, amikor a bűn az érték, az érték pedig bűn, „ismeretlen tettesek” Jézuskát lefeszítették a keresztről, hogy ócskavasként értékesíthessék valamelyik gyűjtőhelyen. A nagymama összecsapja a kezét és szótlanul bemegy a tisztaszobába. Csak a halk sírását hallja a család. Némán ülnek egy darabig, majd a lányok tétován bemennek a nagyi után a szobába. A férfiak szótlanul ülnek, valaki tölt egy kört a poharakba, koccintanak. A legidősebb fiú megjegyzi: én bizony a rendre szavaztam a múltkori választásokon, mert ezt már ép ésszel nem lehet elviselni, ami itt folyik! A többiek helyeselően bólogatnak. Ha már Jézuskát is, akkor ki, mi jöhet ez után?!
Eközben messze az Ipoly völgyétől, Pozsony városában egy politológus pötyögi gondolatait a laptopjába, mely szerint nem érti, hogy a vidéken élők hogyan szavazhattak az intoleranciára, a homofóbiára, meg a xenofóbiára, meg a…
Későre jár. Bözsi néni nagyokat sóhajt az ágyban, nem jön álom a szemére. Jézuskájára gondol, aki darabra törve utazik valahol a vagonban az acélművekbe.
Jézuskából acéloszlop lesz. Üvegpalotát fog tartani Pozsonyban, ahol a politológus irodája van, aki hisz a toleranciában. Jézuskában viszont nem hisz.

Papp Sándor/Felvidék.ma