Rosszkedvűen landolt az autókulcs a nappali asztalán. Jó szolgaként átvette a gazdája rossz kedvét. Egy igaz szürke nap készült befejezni egyszeri létét.
Szürke köddel indult, napközben szürke emberek fújták a szürke füstöt a város szmogjába, és ő a rendszer szürke eminenciásaként túlélt egy féltucat tárgyalást szürke öltönyös percemberekkel. Egyáltalán nem figyelt rájuk, profiként megtanult már úgy nézni a tárgyalópartnerére, mintha érdekelné a szürkeállományuk, de az ő gondolatai máshol jártak.
Ma kerek egy évtizede ment el a „fater”. Útban hazafelé a hamuszürke kocsija fényszórói idegesen keresték a szürkületben, az út menti embermagasságú gazban rejtőzködő vadakat. Mindig is rettegett vezetni ezen a szakaszon, mert hetente történt itt baleset. Kátyúk és vadak között szlalomozva kész életveszély ez az egész, morogta magába, aztán visszanyelte káromkodását, mert hát hogyan is nézne az ki, hogy éppen ő szidja a rendszert, aki annak érvényesült irányítója, kiszolgálója és haszonélvezője.
Pislogva zötyögött a kocsi az ezerszer megtett útszakaszon abban a reményben, hogy véget ér ez a tömjénszagú szürkeség, amely talán nincs is a térképen, nem is része ennek az országnak, hiszen ő a munkájából kifolyólag csupa optimista, színes grafikonokkal találkozik mostanában.
Igen a színek, régebben mintha a színek színesebbek lettek volna, gondolta és kikapcsolta a kocsi rádiójának idegesítő zenéjét.
Már túl vagyok a felén – merengett magában, amikor az út szélén hirtelen két alakot pillantott meg. Őt nézték. Satufék. A szíve egy pillanat alatt a torkában volt. A „fater” állt az út szélén ővele, mint kisgyerekkel. Meredten nézte a két figurát a múltjából. Mi ez?! – gondolta ijedten – valamilyen hülye vicc, vagy hallucináció, vagy…, de nem volt ideje tovább gondolkodni, mert azalatt a pillanattöredék alatt, amíg megpróbálta visszanyelni a szívét, annak rendeltetésszerű helyére, és ami törvényszerűen egy pislantással is járt, szóval azalatt a „fater” már ott ült mellette a kocsiban. „Ő” meg a hátsó ülésen…
Mehetünk fiam – szólt az apja és elismerően bólintott feléje. Hm, automata sebváltó, ellustulsz így gyerek, kuncogott egyet „szellemesen” az öreg. Na de „én” nem vagyok bekötve hátul…apa, nyögte bátortalanul. Sose voltál te gyerek, mindig ott álltál középen és mire hazaértünk anyáddal a városból, mindkettőnknek csupa nyál volt a válla a „motorszádtól”, annyira élvezted az öreg Škodánkat, pláne, amikor elrepedt kipufogóval kocsikáztunk hetekig! Emlékszel?! Igen, persze, gyönyörű napraforgótáblák mellett száguldottunk, tarka mezei virágok integettek utánunk, és ha meguntam a másodpilóta szerepét, akkor a hátsó ülésen az egyetlen és felbecsülhetetlen értékű „mecsbokszomat” tologattam addig, amíg színes álomba merültem, hogy aztán hazaérve, anyu a karjaiban vigyen fel az ágyamba.
Ösztönszerűen megnyomta a gázpedált a szürke estében, a kocsi belelendült mindhármójukkal. Hát igen, régen volt, hümmögött az öreg. Aztán felnőttél és egyre kevesebbszer tudtunk leülni egymással, egymás szemébe nézni és megbeszélni a terveidet, céljaidat, mert te mindig csak rám legyintettél. Ez már más világ fater! – ezt legyintetted felém, és otthagytál a kerti padon.
Én meg csak emésztettem magam, hogy vajon mit, s hol rontottam el, hiszen magyar iskolákba jártál, magyar tudatot szívtál magadba itthon, de te ahogyan a saját „érvényesülésedet” választva egyre ritkábban jöttél haza, csak ezt dobtad felém, mint egy ízétől megszabadított, agyonrágott „zsuvacskát”: ez már más világ fater!
Mondd fiam, tudsz még te a magyaroknak szurkolni? – hangzott egy mély sóhajtás, amire ingerült választ készült adni, de ebben a pillanatban egy hatalmas szarvas termett előttük az úton. Egy csodaszarvas…
Ő hirtelen fékezett, és „ő” , kettejük között a hátsó ülésről előrezuhant, bele a szélvédőbe, miközben a szarvas hatalmas teste a motorháztetőn csattant, kinyíltak a légzsákok.
Nagyot rántott magán, a szájához kapott, vér? Nem, nyál! Hol vagyok?! A nappaliban. Elaludt, nyálas a szürke öltönye, verejtékezik. A felesége most ért haza a gyerekekkel, ő ébresztette fel álmából: „Milácsik ahoj, zapnyi telku, vegy uzs igye hokej. Teraz hrajú nasi, igyeme szpolu fangyity!” (Kedvesem, szia, kapcsold be a tévét, már a hoki megy. Most játszanak a mieink, megyünk nekik szurkolni.)
Fiúk, beszélgessetek apáitokkal, és szurkoljatok együtt! A héten például a mifajtánknak, a székelyföldi Miklós Editnek.
Papp Sándor, Felvidék.ma
